Nagy napra virradtunk: ma volt az első alkalom, hogy elcaplathattunk a kiszemelt jóga stúdióba. Hála Orsi lelkiismeretes, még otthonról folytatott előkészítő munkájának, a két reggeli órából a korábbiba osztottak be minket, így minden nap 6:30-tól belecsaphatunk a lecsóba, ez ma reggel egy 5:30-as kelést jelentett részemről, állítólag Orsi már 5:00-kor felkelt, bár én nem erre fogadtam volna, amikor indulás előtt bekopogtam hozzá. Sikerült az óra előtt tíz perccel odaérnünk, reméljük megtartjuk ezt a jó szokásunkat. Gyakorlatilag mi voltunk az elsők, rajtunk kívül még egy indiai arc lébecolt az előtérben, aztán megjött egy négy főből álló angol anyanyelvűnek tűnő banda. Mivel a vasárnap reggeli órák tanár nélküli gyakorlások, ezért sokat nem cicóztunk, mindenki ledobta a matracát és hajrá, másfél óra alatt lenyomtunk, amit le kellett, és már mindenki pucolt is, volt aki korábban, mert félúton kidőlt. Alapvetően ügyesnek tűntek a többiek, de mivel hihetetlen sebességgel leléptek az óra végén, nem is beszéltünk velük. A 8:00-ra beosztott társaság, mázlisták, már kint toporogtak, így amikor Orsival utolsóként elhagytuk a termet, rögtön be is özönlöttek. A holnapi óra érdekesebbnek ígérkezik, már tanár is lesz.
Óra után összefutottunk a stúdió mindenesével, aki még korábban megígérte nekünk, hogy szerez egy motort, és állta a szavát. A stúdió előtt már várt minek a csillogó gépcsoda, egy robogó. Néhány technikai részlet és próbakör után meg is kaptuk a kulcsot, ami után én bal kézzel nyúltam, így rögtön megkaptam a napi útravalót a dílertől: ilyen magasztos pillanatokat az ember Indiában nem a bal kezével intéz, ugyanis az itt másra használatos. Aki esetleg nem értené, annak segítségül annyit, hogy a helyi boltokban csak a nyugatiak miatt van wc-papír.
Kismotort már vezettem korábban, de robogót még nem, néhány kör után kiderült, hogy nem egy nagy ördöngösség, ellentétben az indiai közlekedési stílussal.
Eddigi gyalogos közlekedésünk alatt is mindig úgy éreztük magunkat egy-egy úttesten való átkeléskor, mint az ősidők videojátékaiban autóúton átkelni akaró, de igaziból csak kilapításra váró kisbékák. Hát ez a helyzet a videojáték másik szereplőjének szemszögéből is csak annyit változott, hogy a legfőbb gonosszá most a buszok léptek elő, aki mindkét sávot elfoglalva, méltóságteljes pöffeszkedéssel szorítanak le az útról. Egyébként a nap végére már sikerült egész jól felvenni a ritmust, és a meghunyászkodó bal sávból időnként átmerészkedtem a jobba is, ja, mert, hogy itt a brit közlekedési elvek szerint minden fordítva működik, tehát a bal sáv a csirkéké. Mindenesetre azt még gyakorolnom kell, hogy a stop táblával megspékelt piros lámpás kereszteződésbe úgy hajtsak bele, hogy lassítás helyett csak dudálok. Az itteni közlekedési káoszról valószínűleg majd egyszer külön is írok, megér egy misét.
Orsit is próbáltam rávenni, hogy tanulja meg vezetni a robogót, így bérelünk neki is egyet, és nem kell mindenhova úgy menni, hogy ő hátul csimpaszkodik, bár itt ez nagy divat, hárman, akár négyen is kényelmesen elférnek egy robogón. Orsi mély levegőt véve eldöcögött a mellékutcánk végéig, ahonnét kisandított a főútra, majd férfiasan megfordulva, egészen 20-ra felgyorsítva visszasüvített hozzám, és közölte, hogy neki ezt nem veszi be a gyomra, így marad a csimpaszkodás, és mivel robogónként csak egy bukósisak jár, ezért neki is rendeltünk egyet külön, a koporsós hazaszállítatás túl drága.
A motorral való ismerkedés után már kellő képen éhesen nekiindultunk reggelizni a már majdnem törzshelynek nevezhető Mandalába, de mivel ma vallásos nemzeti ünnep van, Ganesa napja, ezért gyakorlatilag az összes hely zárva volt. Szerencsére a hely előtt összefutottunk a franciákkal, akik elvittek minket egy másik kávézóba. Ez szintén egy nyugatiak számára berendezett hely, ahol főképp nyugatias stílusú vegetáriánus kaját lehet kapni, gyümölcssalátával és toasttal beértük. Reggelizés közben a franciákkal beszélgettünk, három fickó és egy lány volt ott, úgy tűnik ők évente rendszeres visszatérők néhány hétre. Rendesek voltak, sok mindent elmondtak Mysoreról, az itteni jóga stúdiókról, és a motoros túlélés rejtelmeiről. Már az elején egy kicsit gyanús volt a nemi identitásuk, de a gesztusaik által kavart időnként felröppenő langyos szellők végül egyikőnkben sem hagytak kétségeket. Egy kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, amikor kiderült, hogy Orsival mi csak a barátság magasztos érzését éljük át, és akár szabad prédának is tűnhetek. De a hozzájuk képest darabos stílusom remélem egyértelművé tette a preferenciáimat.
A reggelizés annyira hosszúra nyúlt, hogy utána visszatérve a szállásra rögtön belerohantunk egy sziesztába. A feszített tempót tovább fokozva délután elindultunk motoron körülnézni a városba, eddig néhány utca által határolt szűk négyzetben mozogtunk, így most elhatároztuk, hogy kibővítjük életterünket, ez olyan jól sikerült, hogy időnként fogalmunk se volt róla, hogy merre vagyunk, mert térképünk persze nincs. Az estebédhez jutás sem bizonyult egyszerű feladatnak, mert a fesztivál miatt valóban minden zárva volt, kivéve a nyugati junk food lelő helyeket, végül a Subwayben végeztük. A fesztivál egyébként Ganesa ünnepe, aki Siva elefánt fejű gyermeke, Indiában egy elég népszerű istennek számít, a jó szerencse istene is, így elég sokan feldobottnak tűntek az utcákon, bár ezen kívül sok minden nem szűrődött át hozzánk az egészből, leszámítva az utcákon árult sok színes műanyag Ganesa bábut, amik legalább olyan igényesek voltak, mint a Rómában látott pápás nyalóka.
Este még elkavarodtunk a Mysore-i palotához, a kavarodás itt szó szerint értendő, mert cél és helyismeret hiányában egyszer csak ott kötöttünk ki, előtte még érintettük a pályaudvart, ami a közlekedéshez hasonlóan szintén egy külön bejegyzés lesz, megéri. Visszatérve a palotára szerencsénk volt, mert hetente egyszer vasárnap esténként díszkivilágítást kap, így azt is megcsodálhattuk, nem is beszélve a palota mellett dolgukat végző elefántokról. A palotának egyébként jóga szempontjából is van jelentősége, ugyanis Krishnamacharya, az astanga jóga egyik nagy alakja, itt gyógyította és tanította a Mysore-i maharadzsát, aki ezek után felkarolta a jógát.
Az este folyamán megint összefutottunk a nyugati jógás hordákkal, úgy tűnik Mysore mégsem annyira nagy, csak mi tudunk mindenhol eltévedni.
Szabi, Mysore, 2009. augusztus 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése