Namaste

Az elmúlt hónap sok érdekes dolgot hozott az életembe. Eljutottam Mysore-ba, ami közhely, de az astangások Mekkája, és nagyon remélem, hogy nem csak a kosz ragadt rám, hanem valami a hely szellemiségéből is. Persze az, amit én látok a helybe, valószínűleg köszönő viszonyban sincs azzal, amit egy helyi lakos érezhet. Amióta hazajöttem, vaskos filozófiai gondolatok keringenek a fejemben, az egyik ide kapcsolódhat: környező világunkról mindannyian más és más elképzelést hordozunk magunkban, aminek általában egymáshoz és a tényleges valósághoz sincs semmi köze. Az én Májszúrom tehát más, mint Szabié, vagy a többi jógásé, aki ott megfordult.

A blogból kiderült: nem félistenekként tértünk haza, mint azt eredetileg terveztük. Itt jön be a második nagy közhely: érdemes otthon hagyni az elvárásainkat. Gyerekként, mindenre nyitott szemmel, sokkal nagyobb élmény, mint elvárásaink fogságában nyüszögni, hogy nem ezt képzeltem el magamban, korábban.

Nekem tetszett az, hogy Indiában a vallás élő, lélegző dolog, a mindennapok része. Ha nem vallásnak hívjuk, akkor fogalmazzunk úgy: az ottaniak fejlesztik spirituális tudatosságukat. Nálunk ez nincs így, viszont a test, a lélek és a szellem fejlesztése egyformán fontos lenne.

Engem most ez a vonal fogott meg – a jógázás nyelvén szólva tehát: ne csak az ászanákat gyakorolgassuk szorgosan, de lassan kezdjünk el foglalkozni azzal is, mi van Patandzsali Jóga szútráiban, vegyük le a polcról a pránajámával, meditációval foglalkozó könyveket, és kezdjünk el dolgozni ezeken is.

Visszamennék-e? Biztos vagyok benne, hogy vissza fogok menni.

Mintha egy hegyen mennék felfelé, most kicsit kifújom magam, megnézem milyen a kilátás, de már látom: még sok lépcső sorakozik előttem.

Orsi, Budapest, 2009. szeptember 21.

42, avagy az epilógus

Mivel néhány nap lemaradásban vagyunk és ez az utolsó bejegyzés, lévén, hogy már itthonról írom, így az utolsó napokat nem fogom nagyon túllihegni. A péntek úgyis elég felejtős napra sikeredett, kezdődött azzal, hogy ki akartunk próbálni egy új tanárt, Shesadri, aki egyébként igencsak híres itt a terepen. Prentice, egy fekete srác, előző nap letette a nagyesküt, hogy Shesadri tart órát péntek reggel a holdnap ellenére (teli és újholdkor nincs gyakorlás valamiért, én sosem fogtam, hogy miért, ehhez valószínűleg túl egyszerű vagyok), így gondosan felkeltünk ötkor, hogy odaérjünk háromnegyed hatra, mert állítólag mindig korábban kezd. Rajtunk kívül még két szerencsétlen arc lézengett a tetthelyen, Prentice persze sehol, hatkor kénytelenek voltunk elismerni, hogy itt ma nem lesz semmi, gratuláltunk egymásnak az impozáns gyakorláshoz és elkullogtunk. Orsi még előhúzott a tarsolyból egy n+1-ik jóga iskolát, ahol állítólag nem tartják a holdnapot, az „állítólag” szó épp nem volt a kedvencem, úgyhogy meggyőztem, hogy értsük meg az idők jeleit és felejtsük el ezt a mai reggelt, visszafeküdtünk. Délután az egy hónapos elmetisztító kúránkat akartuk megkoronázni egy kis lóversennyel, de az orrunk előtt zárták be a lovit, no para, Orsi kinézte a Dasara fesztivál egyik kezdő koncertjét, így rákészültünk, hogy egy kis nyivákolást hallgatunk. Nem bíztuk a véletlenre, negyed órával korábban megjelentünk a helyszínen, Orsi csak egy dolgot nézett el, a napot. Na ennyit a péntekről, nem lett piros betűs nap…

Orsival mindketten hiszünk az „ami nem megy azt erőltetni kell” filozófiában, így mivel állítólag Shehadri szombaton is tart órát, és nála a vasárnap a szünnap, ezért szombaton ismét felkeltünk ötkor és elkocogtunk háromnegyed hatra. Ez alkalommal az „állítólag” tényleg bejött, és bejutottunk a hőn áhított órára. Shesadri egy 55 körüli 150 centis maximum 45 kilót nyomó fazon, a látszat ellenére félelmetesen erős, csupa ín, óra végén egy legalább nyolcvan kilós amerikait simán a hátára vett és sószsák szerűen lóbálta, én valószínűleg kettétörtem volna a csávó alatt. A harmincas évei elején kezdett el gyakorolni és igen hamar úgy felszívta magát, hogy jóga bajnokságokat nyert, merthogy Indiában ilyenek is vannak, ami szerintem egy kicsit idegen a jógától, de persze a keresztényeknek is lassan gondolkozni kéne a rózsafüzér megmérettetéseken. Shesadri egyébként a finomabb vonalat képviseli az igazgatások terén, nem célja kézjegyének otthagyása maradandó sérülések formájában, minekután a csípőm és a combhajlítóm már úgy fájt, mint a fene, ezt én nem is nagyon bántam. Jelenlegi állapotomról körülbelül annyit, hogy egy sima előrehajlásnál (szaknyelven: Paschimottanasana) a lábujjaimat alig érem el, ami egy átlagos hajlékonyságú ember számára nem okoz problémát, szóval olyan szintre sikerült amortizálnom magam, mint amilyenen anno voltam, amikor elkezdtem jógázni. Ezt részben köszönhetem magamnak, részben Ajaynak, részben a napi két jóga úgy tűnik ilyen hirtelen beleugorva soknak bizonyult, sebaj, lehet mindent előröl kezdeni. Szóval Shesadri látta rajtam, hogy igencsak kripli vagyok, így csak ritkán jött oda megolajozni a tolószékemet, bezzeg Orsi kiváló alanynak bizonyult, lelkesen ráállt a hátára különböző asanákban, egyébként, mint a kép is illusztrálja kedvenc időtöltése a különböző egyensúlyozó pozíciók gyakorlása jógázó versenyzők hátán.

Szombati nap további része a búcsúzkodó turnék jegyében telt, nekem ez nem erősségem, így időnként csak Orsi képviselt minket, az én egyszerű lelkem a legtöbb könnycseppet a motort simogatva hullatta. Azért a búcsúzkodás és még némi ajándék nevű kacat beszerzése mellett sikerült időt szakítanunk arra, hogy a pénteken elszalasztott lovira is kijussunk. Sajnos élő futam nem volt, csak kivetítőkön közvetítettek egy másik városból. Egy indiai lelkesen próbálta magyarázni hogyan működik a rendszer, de mivel Orsinak és nekem is ez volt az első kalandunk a lovin, nem sikerült felfogni a cuccot, így nem is szabadítottuk meg magunk a maradék kopejkánktól, hanem csak körbesétáltunk, majd miután meguntuk a rendkívüli izgatottság szimulálását a kivetítők előtt, kioldalogtunk. Ekkorra már amúgy is idő volt, haza kellett menni, behányni a cuccokat a bőröndbe és tippli. A hazafele utat inkább hagyjuk, csak az angol szleng kifejező erejét tudom segítségül hívni: pain in the ass… húsz órányi szűkölés különböző kényelmetlen székekben.

Orsival feladtuk egymásnak a leckét, írunk egy kicsit az elmúlt egy hónapról összegezve a jógás vonatkozásait, eredményeit (?), meghogy egyébként is mit jelent nekünk ez az egész, úgyhogy most vakarom a fejem rendesen. Időnként amúgy is megkapom a kérdéseket: Minek csinálod? Tudsz már lebegni? Azért utazod át a fél világot, hogy ne szeretkezz, piálj és érezd jól magad? Nos, a kérdések el kell ismernem, jogosak, és akkor ezennel nyilvánosan is vállalom: tudok lebegni! De ennek körülményeit inkább hagyjuk.

Gondoltam írok egy kicsit az astanga jógáról általánosságban, de erről amúgy is annyi anyagot lehet találni a neten, és aki eddig eljutott ennek a blognak az olvasásában gondolom kicsit utánanézett, legalább néhány videot a youtube-on, így inkább nézzük a jógás pályafutásomat. Kicsit több, mint három évvel ezelőtt kezdtem, amikor Thaiföldön dolgoztam egy ideig. Bangkok legalább annyira emberbarát környezet, mint az indiai nagyvárosok, futni, úszni nem lehet, kondizni mindig is utáltam. A jóga valamiért már korábban is foglalkoztatott, egyszer még egyetemista koromban elmentem egy órára, ami kimerült a cicahát gyakorlásában, így akkori pályafutásom csúnya gellert kapott. Thaiföldön felötlött bennem, hogy lehet, hogy megér még egy próbát, mégiscsak keleten vagyok, itt talán nagyobb kultúrája van, úgyhogy beklimpíroztam a google-be, és el is mentem az első helyre, amit kidobott. Amikor beállítottam rám néztek (majdnem tíz kilóval nehezebb voltam, mint most) és rögtön beosztottak a kezdő csoportba, ahol a többi taigetosz szökevénnyel együtt másfél órán keresztül hajolgattunk, fekvőtámaszokat nyomtunk, felüléseket csináltunk, és végén jutalom képen öt percet feküdhettünk. Mint utólag rájöttem a jóga bemelegítő gyakorlatának, a napüdvözleteknek a rávezető gyakorlatait csináltuk, mert még azt sem nézték ki belőlünk, hogy azokat letoljuk, meg kell jegyezzem, igazuk volt. A lényeg, hogy az az óra akkora jobb horog volt, hogy másnap meg se tudtam mozdulni, de már akkor is fafejű lévén, másnap visszamentem, és ez így ment egy hónapig minden nap, amikor azt mondta a tanár, hogy most már mehetek rendes órára, hallelúja! A rendes órán már csináltuk az astanga gyakorlatokat nyújtások, kitartások, egyensúlyozó gyakorlatok, stb… csak olyan elemeket, amiket a tanár épp jónak ítélt és kinézett a társaságból, ezt a típusú jógát astanga vinyasa jógának hívták, tehát nem a klasszikus astanga jóga sorozatot csináltuk. Azóta többször feltettem magamnak a kérdést, hogy mért ragadtam ott. A válasz több mindenből adódik össze, először is jó érzéssel töltött el, hogy végre mozgok. Másodszor, ennek következménye képen egy hónapnyi izzadságban való tocsogás után, megszűntem tohonyának lenni, ami erős lökést ad az ember önbecsülésének. Harmadszor, mivel a jóga valahol a fájdalmas és a kényelmes határán lavírozik, a teljesítmény sportokhoz hasonlóan a szervezet megjutalmazza a versenyzőt némi endorfinnal, és erre pedig rá lehet szokni, szóval a jóga addiktív. Negyedszer, mint minden emberben bennem is kialakult, a basszus ez a póz milyen gizda, én is tudni akarom mentalitás. Ezek együtt akkora kezdő lökést adtak, ami hónapokra, sőt, majdnem az első két évre kihatottak.

Aztán hazajöttem, a fejlődés és a lendület is szépen lassult, ami természetes volt, az ember mindig az elején fejlődik a leggyorsabban, ezt persze fel kell dolgozni mentálisan, sajnos ezen néhányan el szoktak bukni. A kezdeti mozgatórugók veszítettek erejükből, természetessé vált, hogy nem vagyok tohonya, endorfin már nem igazán termelődött, a nagyon gizda pózok annyira nehezek, hogy fényévekre vagyok tőlük, szóval bennem is felmerült a kérdés, mért is csinálom ezt? Egy ideig a megszokás vitt előre, de egyszer egyszer sikerült elcsípni egy olyan gyakorlást, amikor az ember olyan tudat állapotba kerül, hogy gyakorlatilag nincs semmi. Ez elég hülyén hangzik, pedig ezek a legjobbak, nem számít mi van körülötted, mi fáj, és igaziból te sem számítasz, drogos berkekből biztos lehetne valami párhuzamot hozni, csak nem elég széles a palettám. Hogy ilyenkor mi zajlik le a tudatban és a szervezetben, fogalmam sincs, de a gyakorlás után is hatása van, csak sajnos ritka, legalábbis nekem.

Na ennyit a jógás bullshit bingoról, a lényeg, hogy még mindig nyomom, és érdekel a dolog, és ezt remélem Mysore se tudta lerombolni. Merthogy bármennyire is szeretnék pozitívan nyilatkozni, inkább őszinte leszek, az egy dolog, hogy az ember egy helyben topog, de sajnos időnként vissza is fejlődik. Lehet, hogy túl nagy slunggal szaladtunk neki, és persze a betegség sem segített. Februárban sikerült úgy megsértenem a térdszalagjaimat, hogy mostanában kezdhetem finoman újra tekergetni csak a térdemet, pl féllótusz, hát remélem, hogy most nem követtem el ugyanezt a csípőmmel. Szóval híres Mysore ide vagy oda, az út nem csak egyenes.

No hát ennyit a jógázásomról, a miértekről és Mysore szerepéről, ez is egy tapasztalat volt, a lelkesedésem szerencsére nem szenvedett csorbát, most lehet egy kicsit visszalépni az alapokhoz és megint koncentrálni a légzésre, izomzárakra, és regenerálódni. Elnézést azoktól, akiknek ez már nagyon szakzsargon, de remélem ezalatt az egy hónap alatt van olyan akinek felkeltettük az érdeklődését, szeretné érteni a sok hablatyot, és ki szeretné próbálni a cuccot, úgyhogy lehet jönni vagy ebbe a stúdióba, vagy aki nagyobb büntetésre vágyik, mindezt lehet csinálni fűtött teremben is:

http://www.atmacenter.hu/

Mielőtt teljesen szánalmas marketingfogássá alacsonyítanám a blogunkat, inkább elköszönök, nekem ez volt az utolsó bejegyzésem, Orsi még ígért egyet a saját tapasztalatairól.

Egyébként bármennyi hülyeséget hordok itt össze az élet nagy kérdéseiről, Douglas Adams óta tudjuk a választ…

Szabi, Budapest, 2009. szeptember 20.

Búcsú bucsú hátán

A csütörtöki nap nekem nem lesz a kedvencem. Nem a vinyásza óra tett taccsra, hanem az a tudat, hogy lassan fogjuk a motyót és indulunk haza. Itt egy tanár, aki nap mint nap a verejtékedben tocsog, és igazít, az egész sála kedves, és mindenben segít – ehhez hozzá lehet szokni, furcsa lesz a jövő héttől a mindennapi kis mókuskerék. Nem ordítanak majd a fura madarak, ha tehenet akarok látni, vidékre kell mennem, és ott sem a közlekedési csomópont közepén szunyókál a Riska. (Itt rendszeresen felmásznak az úttestet elválasztó fűvel borított, magasabb, gyöpös részre, és ott meditálnak az élet nagy kérdéseiről. Észbontó.) Meg is borultam kicsit az órán, ki kellett mennem sírdogálni egy kicsit. Szabi csak mocskosul röhögött, amikor megtudta, hát igen, ilyen a jó barát.

Délután visszamentünk Ajayyal utolsó pár szót váltani, ugyanis pénteken újhold lesz, remek lógási lehetőség. Tehát nincs hivatalosan tanítás, ezért majd Sheshadrihoz ugrunk el, aki másképp számolja a holdat, és nála nem pénteken van a holdnap. Ajay megdicsért minket, hogy milyen lelkes, meg komoly tanítványok vagyunk, kapott tőlünk egy pici Patandzsali szobrot ajándékba, aminek tényleg örült, és be is pakolta Krisnamacsárja képe alá. Szeretettel vár minket vissza, ellátott pár jó tanáccsal a gyakorlással kapcsolatban.

Persze a vinyászán van mit dolgozni, de tanultunk pár új dolgot, ami mindkettőnk ugrálásait majd hatékonyabbá teszi. Felhívta a figyelmet arra is, hogy ne felejtsünk el belelazulni a pózokba, mert ott kezd el működni a jóga. Egy kicsit beszéltünk arról is, mi a következő lépés, ha már a gyakorlás kezd összeállni.

Aztán hazakocogtunk, Szabi elrobogott a kis mazochista hátrahajlítgatós tanfolyamára, én pedig úgy döntöttem, kihagyom az esti gyakorlást, a reggeli ugrálás sokat kivett belőlem. Szabinak jól sikerült a búcsúelőadása: ugyan Vinay apró segítségével, de megérintette a saját tappancsait hídban. Le a kalappal. Miből lesz a cserebogár. Feldobottan jött haza, és azóta is csak ígérgeti, hogy mindent megmutat, amit Vinaynál tanult.

A jól sikerült nap levezetéseképpen elmentünk a Mahes Prasadba, ahol megint chilis paneer-t rendeltünk. Nincs mese: addiktív a csípős íz, és a bundás, kisütött sajt, paprikás szószban úszkálva eszméletlenül finom. Az eddigi legjobb kiszolgálást kaptuk, a kaja pontosan és gyorsan érkezett, nincs mese: végre megtanultunk rendelni és a menüben is otthonosan tájékozódunk. Az adagokkal is képben vagyunk, így nem esszük magunkat rogyásig. Úgy készültünk, hogy háromnegyed ötkor kelünk, ezért nem sokat vacakoltunk, hanem gyorsan ágyba rogytunk.

Orsi, 2009. szeptember 18.

Magadheera

Mint Szabi már utalt rá, tegnap moziba mentünk. Annyira nyifogott már szegénykém, hogy egy kis filmet szeretne nézni. De komolyan – ő vetette fel az egész mozizást. Most nem bíztam a véletlenre, Prakeshsel konzultáltam, hogy mi lenne a lehető legjobb. A Magadheerát javasolta, amit a Rajkamal moziban játszanak, a gyümölcspiac és a jógakönyvesbolt környékén. Profi mozilátogatóként rákerestünk a mozira, majd a filmre is, és a tartalom elolvasása után elégedetten nyugtázhattuk, hogy végre, valami kosztümös csihi-puhis filmre megyünk, valószínűleg nem fog a színészgárda öt percenként dalra fakadni és táncikálni a mezőn, különösen a fejhangon sipítozó női főszereplők nehezítik meg a műélvezetet.

A gondos felkészülés dacára eltévedtünk, és némi útbaigazítás után, óriási kerülővel találtuk meg a mozit. A film már vagy 15 perce ment ekkor, de miután megvettük a jegyünket (egy téglát kihagytak a falból, azon keresztül intéztük a fizetést és a jegyek átvételét), megnyugodtunk, hogy nem maradtunk le semmiről: valami kólareklám mehet a moziban, ugyanis egy fiatal pasi rázza a sejhajt, egy csapat suhanc körében, és egy csajszi nyivákol neki, mindenki talpig pirosban. Biztos a Coca-Cola indiai reklámblokkját kaptuk el. Bő tíz perc eltelt, mire rájöttünk: ez már bizony a film. Szabinak megroggyant a válla, és közölte, hogy hazamegy. Mondtam neki, hogy biztos a film folytatását kaptuk el, ami 2009-ben játszódik. Sebaj, majd visszajövünk, és megnézzük a tizenhetedik századi előzményeket máskor. Dőljön hátra, és élvezze, otthon ilyet úgysem láthat. Aztán ahogy haladt előre a nem túl bonyolult szerelmi szál, rájöttünk, hogy a wikipédia fogott ki rajtunk, arról szó sem volt, hogy a középkori szál a film közepétől indul, hál istennek a főhősnek időnként emlékképek villantak be, így aztán megnyugodtunk: jó filmre ültünk be.

A sztori 1609-ben és 2009-ben játszódik, amikor a középkori történet hősei reinkarnálódnak, hogy lezárják függőben maradt ügyeiket. Mivel Indiában vagyunk, van egy hős (lásd mellékelt kép, Bhairava), egy hősnő (ő ül a trónuson, neve Mithra) és egy gonoszdi, Randhev, aki mindig kavar. A nevek komplikáltak, mert van belőlük jelenkori változat is. Hősünk a múltban a katonaság vezetője, pompás harcos, aki családi átokkal sújtott: az uralkodó szolgálatában általában meghalnak a pasik, még a harmincadik életévük előtt. De haláluk előtt mindegyikük meg szokott ölni száz-száz harcost. Mithra a király elkényeztetett egyetlen leánykája, aki szabadidejében Bhairavával incselkedik, de csak szőrmentén. Az idillt a felbukkanó gonosz kuzin rontja meg, aki Mithrát és vele a királyságot akarja. Elveszít egy fogadást, és menekülnie kell, de ráakad egy hódításra készülő muszlim vezérre, akihez becsatlakoztatva visszatér, és mindenkit kinyír – a királlyal kezdve. Hős és hősnő úgy menekül meg (átmenetileg) a pusztítástól, hogy épp elutaznak egy Síva kegyhelyre, pudzsát bemutatni. Nagyon örültünk, mert a táncoló Síva szobrához mentek, és ez nekünk is ismerős volt, Síva egyik adománya ugyanis a jóga. A végén mindenki megöl mindenkit, és sajnos a gonoszdi megöli a hősnőt, aki lezuhan egy szakadékba, a hős meg utána ugrik (miután megölte a maga száz emberét). És még egymás kezét sem fogták meg soha, nagyon realisztikus. De sokat énekeltek együtt, a mezőn, meg a sivatagban, meg romok között.

Négyszáz évvel később a hős mociversenyző, a sebesség megszállottja – mint minden második indiai itt, köztük bajtársam, Szabi is. A hősnőnk elkényeztetett kis fruska, a papától elcsaklizott ősi birtokot viszont hajlandó visszaadni a gonoszdi, ha megkapja a leányka kezét. Aki azonban ekkor már fülig szerelmes az ő kelekótya kis Talmácsijába, így a konfliktus borítékolható. Persze a végén sokan meghalnak, helikopterből esik ki a főhős (túléli, vízbe esik, és nem lesz belőle hamburger), helikopterbe repül a száguldó terepjáró, leomlik a szikla, és kiesik Síva kezéből a lándzsa. De a szerelem mindent legyőz, és ezt jó észben tartani a mi kis hiperrealista magyar valóságunkban.

Másnap beszélgettünk Lekhánnal a filmről, kiderült brutális mennyiségű pénzt pakoltak bele, 11 millió dollárt, de ez a kosztümös részen látszott is: volt legalább annyira látványos, mint a Gladiátor. Közben Ajay befejezte a 6.30-as csoport nyúzását, és megérdemelt kukoricapelyhét rágcsálta, amikor meghallotta, hogy miről beszélgetünk. Rögtön csatlakozott, és megbeszéltük, hogy mik voltak a legjobb jelenetek, az ő kedvencei, a legmókásabb részek, stb. Kiderült, hogy a film bemutatásának napjaiban a jegyárak felugrottak egészen 3000 rúpiáig, ami nagyjából 12 ezer forintnak felel meg. Alsókategóriás átlagfizetés, mondjuk a szupermarket pénztárosai ennyit kereshetnek egy hónapban. Esküszöm, ennyit még nem beszélgettem vele eddig, bár a jógáról is tud csillogó szemmel értekezni, de ez most még lelkesebb volt. Mondta is, hogy a mai nap még elmegy megnézni az asszonykájával, meg annak húgával, aki Hydebradból származik, és ő érteni fogja a filmet, ami amúgy telugu nyelven ment végig. Mivel Ajay kannada nyelven beszél, ő is csak részleteket ért a filmből, ezért a helyiek is úgy moziznak, mint mi: előtte elolvassák a tartalmát. Amúgy mi nem is értettünk belőle semmit, egy-két please és thank you kivételével.

Volt szünet is, ittunk egy-egy kólát, és adtunk egy lehetőséget a mozilátogatóknak, hogy alaposan megbámulják a filmnéző fehér démonokat. Bár elég véres egy film volt, sok apró kölyköt is elvittek a szüleik, ők biztos olyan jól aludtak, mint én. Itt ugyanis nincs sok külső inger, tévé formájában, ezért nekem egy agylövés volt az egész film, nem is tudtam feldolgozni a vizuális ingertúlterhelést. Valamikor kettő környékén, több ezer birka megszámlálása után tudtam elaludni. Szabinak nem voltak ilyen gondjai, ő ugyanis jógázott korábban, ezért már tíz körül kiborult, hogy milyen hosszú ez a film, és neki már rég aludni kéne. Szerdára én jóga helyett masszázsra mentem, halmoztam az élvezeteket. Lekhán megint jó fej volt, én csúszkáltam az olajban, ő masszírozott, és hülyére röhögtük magunkat. Remélem a rendszeres masszázs végre helyre teszi a kis elgyötört testem, és legalább olyan jó formában leszek induláskor, mint érkezéskor.

Orsi, 2009. szeptember. 17

Mindennapi valóság

Miután Orsi az előző bejegyzésben már némiképp érintett az általános mindennapjainkat, én most leírom, hogy miként néz ki egy napunk a nagy Mysorei valóságban, mivel az ittlétünk vége felé már nagyjából beállt a rendszer. Minden reggel pontban 5:00-kor megszólal a kerület privát ébresztő órája a müezzin, mivel az arab negyed egy utcával mögöttünk kezdődik rögtön egy helyi kis mecsettel, ami légvonalban körülbelül tíz méter lehet, esélyünk sincs nem felkelni az imahívásra. Néhány ismerős állítólag még utcákkal odébb is élvezi a szolgáltatást. Az órám egyébként 5:30-ra van beállítva, de ünnepnapnak számít, ha arra kelek és valami csoda folytán kihagyom a reggeli muszlim imát. Nos miután felébredtem próbálok magamhoz térni, ami általában a villanykapcsoló megtalálásával, a „jééé, megint van áram„ örömködéssel, majd a tető alapos vizsgálatával kezdődik. Amikor már tudatosult bennem, hogy valóban Indiában vagyok, akkor nekiindulok kicsit ténferegni az ólamban, ami általában teafőzésbe torkollik, majd némi anyagcsere és már hat óra is van, amikor ideje elindulni. Ilyenkor mindig optimistán bekukkantok Orsi ablakán, hátha velem tart, de általában csalódnom kell, a 8:00-ás órát prefereálja és ilyenkor még hangosakat horkant. Az oda fele vezető cirka ötszáz méteres utat legjobb esetben negyed óra alatt sikerül abszolválni, általában úgy nézek ki, mint a foghúzásra igyekvő általános iskolások. Mire odaérek, elkezd világosodni és a madarak már ezerrel ordítanak. Balu, a helyi házmester, aki maga is jógatanítvány, majd nemsokára jógaoktató, általában épp söpröget, amikor megérkezek, nagyjából első vagy második befutó szoktam lenni, így van elég időm szöszmötölni a matrac lerakással, némi melegítéssel, és természetesen az élet nagy kérdéseinek megoldásával. Jogosan merül fel a kérdés, hogy minek kelek ilyen korán, ha amúgy is látszólag csak elcseszem az időm. Valóban, néhányszor megpróbálkoztam a hatkor keléssel, majd sprint az órára és épphogy beesés a kezdésre, de ilyenkor mindig azon kaptam magam, hogy az óra felénél is bármikor el tudnék aludni, ha pedig minden klappolt volna, akkor már csak a wc mellett volt hely, hadd ne ecseteljem ez mivel járt. Szóval marad a szöszmötölés, így legalább nem kell „héé, tényleg Indiában vagy!” cetliket ragasztanom a matracom elejére. Az órára egyébként a tanár érkezik mindig utoljára, gondolom, előtte lenyomja otthon a saját gyakorlását. Kiugrik a papucsából, és már kezdjük is a fejenpörgést a matracon. Tokkal vonóval nagyjából fél kilencre végzünk, Orsika ilyenkor mindig fancsali pofával ücsörög a matracán a kínzásra várva, és ritkán dobja fel, amikor megpróbálom megnyugtatni, hogy én tíz perc múlva már enni fogok.

A jóga stúdiónkban nemrég újra megnyílt a kávézó, így mostanában hűtlenek lettünk a Mandalához, csak a netet lopom onnét. A kaja nagyon finom, a korább motor dílerünk rotyogtatja a reggelit, egy kicsi, pocakos jó kedélyű fazon, az egésznek egy kicsit üvegtigris fílingje van, Lali adott napi vérmérsékletétől függően 10-30 perc között elkészül a reggeli, ami zabkásától, gyümölcssalátán keresztül a tojás minden formájára (többnyire omlett) kiterjedhet, kizárólag nyugati kaja, reggel semmi indiait nem vesz be a gyomrom. Természetesen teljesen mindegy, hogy Lali épp mennyire van belassulva, mert mindig akad valaki, akivel a kávézóban lehet röfögni. Újabban Kai, az izraeli csávó szokott hozzám csatlakozni, egy kedvesen őrült fazon, először még a második nap találkoztunk vele, amikor kecót kerestünk és egy jóga kommuna nappalijának kövén heverészett 41 fokos lázzal, akkor Orsival gondolatban eltemettük, de azóta főnix madár módjára magához tért és napi három órára jár, mindent bevállal, ami a csövön kifér. Ennek az lett az eredménye, hogy már nyíltan hangoztatja: „I am sick of India”, úgyhogy jövő héten átruccan Thaiföldre, feszített a tempó!

A délelőtti táplálkozás és szocializáció általában akkor ér véget, amikor Kainak a következő órára kell loholnia, ilyenkor én is hazacaplatok és egy kicsit netezek, jobb napokon még egy kis párna nyalogatás is kijut. Orsi dél környékén szokott büszkén beállítani, hogy a mai órát is kibírta, majd utána kiette a készletéből a kávézót. Délután vagy kavarunk Mysoreban, időnként egy kis shoppingolás, attól függően, hogy az idegeim meddig bírják, vagy csak simán benevezünk a motorozás nevű társasjátékba. Mióta felépültünk, és az időjárás is kegyes hozzánk a strandolás is kiemelt programmá lépett elő, a korábban emlegetett szálloda uszodáját látogatjuk rendszeresen, nem utolsó sorban az éttermükben árult csokis sütijük miatt. Szóval a délutánok általában valami bokros teendővel eltelnek és este felé mindketten elkocogunk valami önként választott büntetés irányába. Nekem az esti órák általában sokkal fájdalmasabbak, mint a reggeliek, annak ellenére, hogy a tanár itt nem nagyon igazgat az összeállított gyakorlatsor olyan válogatott kis szadistaságokat tartalmaz, hogy a hatás garantált, még Ajay reggeli brutál igazgatásai sem tudják utolérni, kreatív fickó ez a Vinay. Orsinak pedig minden este valami meglepetést tartogat, eddig még nem nagyon volt két ugyanolyan órán, de erről majd ő beszámol.

Este nagyjából hét körül szoktunk visszaérni a szállásra és mivel a reggeli után már általában nem nagyon eszünk, ilyenkor nem szokott gond lenni az étvággyal. Valószínűleg az összes étkezési tanácsadónak égnek állna a haja, hogy este nyolckor zabáljuk magunkat tele, de kicsit nehéz az esti gyakorlással összeegyeztetni az étkezést, mivel előtte órákkal nem lehet enni. Egyébként mindenkit megnyugtathatok, még így is sikerült néhány kilót ledobni, bár ebben gondolom nem kevés szerepe volt a lázasan eltöltött napok intenzív kalória égetésének, Orsi is büszkén mutogatja, hogyan lötyög rajta a gatya.

Kaja után néha még sétálunk egyet az idillikus indiai környezetben: benzingőz, tehénszar, szúnyogok… de ennyi kell, még a végén túl jól aludnánk. Én a korai kelés miatt este tíz körül már használhatatlan vagyok, de már arra is volt példa, hogy nyolckor bedobtam a törölközőt. Tegnap például megint elmentünk moziba, az élménybeszámolót meghagyom Orsinak, mivel ő volt rákattanva, a lényeg, hogy fél tizenegykor lett vége, így a motoron folyamatosan tövig kellett húznom a gázt, hogy ébren tartson a sokkhatás, szerencsére megúsztuk, de mivel csak fél tizenkettő körül koppant a fejem a párnán, ma nem vagyok ott a szeren… úgyhogy ennyi elég is a mindennapjainkról. Amint látjátok a ritmus egy kicsit más, mint otthon, de ettől jó a dolog, bizonyos szempontból sokkal több inger ér minket, bizonyos szempontból sokkal kevesebb, és ez egy kiváló ködös zárómondat…

Szabi, 2009. szeptember 16.

Az inyencek kedvéért felraktam a szentélyeken lencsevégre kapott káma szutra vonalat.

Így tengetjük mindennapjainkat

Vasárnap reggel könnyű kis levezetésképp elmentünk a 6.30-as gyakorlásra. Ilyenkor nincs tanár, a megfáradtabb tanítványok ezért gondosan ellógják ezt az órát. Minket az elmúlt pár hét megtanított: minden nap ajándék, amikor nem hentergünk valamilyen lázas betegségben, ezért gondosan kihasználjuk az itt töltött időt.

A Sthalam8-ben múlt héten újra nyílt a kávézó, eszelősen finom kajákat készítenek, és olcsóbb, mint a Mandala. A reggelink általában valamilyen zöldséges rántotta, vagy zabkása gyümölccsel, esetleg banános palacsinta. Gyakorlatilag minden nap itt kezdjük a reggelt, a nap második étkezése pedig az esti gyakorlás utánra esik. Vacak egy kicsit, mert jobb lenne 6 magasságában vacsizni, de az indiai mentalitás más: sok étterem van, ahol 7-ig, 7.30-ig nem is készítenek normális ételeket, csak snackek közül lehet válogatni. Ezek közös jellemzője: csípősek, általában úsznak a vajban, és mire befejezed, gyöngyözik a homlokod.

Délután háromra backbending óra volt betervezve, én mindenfajta gyengeségek miatt eddig még nem vettem részt Ajaynek ezen az óráján, pedig nagyon jó volt. Egészen más, mint a többi óra, kimondottan a gerinc különböző szakaszainak a megnyitására specializálódik. Hátrahajlásoknál nagy problémát jelent, hogy sok ember a dereka alsó szakaszával próbálja teljesíteni a penzumot, mivel ez az egyik legmozgékonyabb gerincszakasz. Mivel ennyire mozgékony, sérülékeny is, viszont a bandhák helyes tartásával védeni lehet ezt a részt. Ajay órája fergeteges volt, a végén kézen álltunk, ami nagy mumus, bár talán az egyik legkönnyebb (és szerintem legmókásabb) tevékenység, amit egy órán csinálni lehet.

Jóga után én újabb ajurvédikus masszázsra mentem, ezúttal harmadik szem masszázsra. Lekhánt legszívesebben becsomagolnám, és valahogy hazavinném: aranyból van ennek a srácnak a keze, a masszázs után mondtam is Szabinak, hogy nézze meg: milyen frankón csillog az aurám. Szerdán még egyszer átmegyek hozzá, elmondta, hogy ő nem a „széttéplek és összeraklak” típusú masszázst csinálja, hát nagyon remélem, mert az előző ajurvédikus teljes testmasszázs eléggé fájósra sikeredett.

Vasárnap lévén elmentünk elefántnézőbe a palotához, megint ki volt világítva, és most a változatosság kedvéért a felvonulásban akadt teve, kicsicsázott tehénke és a szokásos ló. Teljes erőbedobással készülnek a Dasara fesztiválra az itteniek, ez egy kicsit olyan, mintha nálunk összevonták volna a Mikulást, Karácsonyt és Újévet megdobva még pár extra nappal. Majdnem 10 nap fieszta, vasárnap reggel például a királyi palota kertjében 108 napüdvözlet lenyomásával kezdődik a fergeteges népünnepély. Aki csatlakozna, húzzon valami fehéret magára, és uccu. Minden este kivilágítják a palotát, elefántos felvonulás keretében körbehurcolják a város védőszentjét. Ja, és az egész várost kivilágítják, erre már napok óta készülnek, minden kereszteződésbe lámpafüzéreket húztak. Koncertek, néptánccsoportok, egyéb kulturális események váltogatják egymást. A helyiek talán azért vannak ennyire lázban, mert náluk nem szokás szabit kivenni és nyaralni menni. Valószínűleg egész évben ez az egyetlen alkalom, hogy kicsit lazíthatnak.

A természet is készül a nagy eseményre, napok óta komoly esőfelhők gyülekeznek esténként. Vasárnap egész éjjel zuhogott az eső, csapdostak a villámok, komoly áramszünet volt hétfőn is. Hétfő reggel a változatosság kedvéért úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Szabi dörömbölésére ébredtem, aki nem érzett magában elegendő lelkierőt a 6.30-as kezdésre. Mások is voltak így, ezért a 8 órás csoport tömve volt, pár ember kiszorult a mellék szobácskákba gyakorolni, ami azért nem nagy élvezet.

Gyakorlás után vásárolgatni mentünk. Már előző nap is fosztogattuk az egyik jógás boltot, ahol a kétségbeesett eladó megpróbált nekünk pár luxuscikk számba menő kasmírsálat eladni. Elmagyaráztam neki, hogy mi tulajdonképpen barbárok vagyunk, kár ránk vesztegetni a legszebb darabokat. Lehetne ingeket és ruhákat is varratni, ami elég olcsó, de Szabi elmondta, hogy ő már megvarratta pár éve Thaiföldön az öltönyét, amivel kihúzza élete végéig. Viszont sok jógás könyvet viszünk, valószínűleg kézicsomagban.

Este én jógázni mentem a Mandalába, ahol most Chitananda tanít, egy nagyon kedves, finom energiákat mozgató jógatanár. Én az esti gyakorlás híve vagyok, reggel még minden izmom és izületem merev, este viszont sokkal több mindent meg tudok csinálni. Chitanadának is megvan a saját metódusa, ő például három napüdvözlet A-val, és B-vel nyit, minden egyes napüdvözlet után szamaszthitiben elénekeljük a nap szútra vonatkozó részét. Chitanandának annyira szép a hangja, hogy énekesnek is elmehetne, így aztán nagyon kellemesen kezdődnek az órák. Aztán persze az első sorozat, a szokásos mysore-i stílusban. Az ő igazításai nagyon finomak, nem passzíroz bele a pózba, hanem nagyon enyhén, de kitartóan addig tartja rajtam a kezét, amíg el nem értem azt a pózt, amit ő jónak ítél meg. Az órák elég oldottak, azaz a tanítványok csacsognak óra előtt, de én úgy vettem észre: ez nem változtat az óra jellegén. Mindenki becsületesen végigcsinál mindent, és menet közben már amúgy sem nyikkan meg senki.

Miután Szabi is visszakeveredett az ő kis privát kínzásáról, újabb bevásárló túrát ejtettünk meg, ezúttal Prakesh segítségével, aki elvitt minket egy parfümdílerhez. Sajnos félreértettük egymást, mert én frankó kis parfüm olajokat szerettem volna, itt pedig elémpakolták az otthon is kapható parfümöket. Következő megállónk egy ingnagykereskedés volt, ahol Szabi beruházott két pofás kis darabba, mint mondta: az otthoni árak ötödéért. Ezután újabb kulináris élvezetek vártak ránk: csilis szósszal, paprikával kisütött sajtkockák, gombás-zöldborsós curry, illetve sajt curry, rizs, naam. Persze azt hittük, nem vállaltuk túl magunkat, de kiderült: kb. öt ember lakhatna jól abból a kajából amit rendeltünk. Gyakorlatilag öt perc alatt jól laktunk, így a maradékot becsomagoltattuk. A mellékelt képeken is jól látszik, mi volt a tegnapi vacsoránk.

Orsi, 2009. szeptember 14.

Kultúra ezerrel

Szombaton végre sort kerítettünk a sokat halogatott egy teljes napos kirándulásunkra. Mivel ez volt az utolsó jógaszünnap az ittlétünk alatt, így nem is volt esélyünk tovább tolni a dolgot, Orsinak meghagytam hiába szimulál bármit, megyünk és kész, szerencsére ezt ő is komolyan vette és nem jött elő semmilyen derékfájós dumával. A jógastúdió mindenesével lezsíroztuk az autót, ami 7:30-ra meg is érkezett az óljaink elé. Egy fiatal srác, mint később kiderült kétgyermekes családapa, volt a sofőr és már az elején kiderült, hogy lenne mit tanulnom tőle vezetési stílusban, amellett, hogy még a buszokat is mindig megpróbálta lenyomni, néha össze is jött neki, a dudát is mesterien kezelte, a tök üres úton is képes volt rátapadni, hátha valaki előugrik egy bokorból, ugyanakkor változatos dallamokat ütögetett rajta, rendkívül muzikálisnak bizonyult.

Első helyszínünk Mysoretól kb. százötven kilométerre, helyi terepviszonyok között több, mint két órás útra, fekvő Sravanabelagola (helyi moszkvics-slusszkulcs). A hely nevezetessége, hogy két szent hegy közé épült a falu és mindkét hegyet természetesen megnehezítették némi kolostorral. Odaérve heveny szitálásba kezdett az eső, és mint jól felkészült túrázók, természetesen nem volt nálunk semmi védőfelszerelés, úgyhogy a helyi trafikban megvettük a legcsinosabb ernyőket, Orsi jobban választott: rózsaszín virágmintás, és a helyi kacatárusokat azzal vigasztalva, hogy majd visszafelé megveszünk mindent, elindultunk a magasabb hegyre fölfele. Az enyhén lejtő vizes lépcsők megfelelően vicces küllemet kölcsönöztek a rendkívül koordinált mozgáskultúránknak, végül egy majdnem fél órás masszív fölfelé caplatás után megérkeztünk a szentélyhez, Orsinak állítólag azóta izomláz van a vádlijában, a derékfájós lemez már lejárt. A mostoha időjárási körülmények ellenére meglepően sokan voltak fent, megjegyezném, hogy szokás szerint majdnem mindenki kíváncsi volt a nemzetiségünkre, így az idelátogatóknak ajánlom figyelmükbe a Hungary feliratú pólókat. A hegy tetején elhelyezkedő szentélyben egy rendkívül impozáns körülbelül húsz méter magas ember szobrot állítottak, állítólag Indiában a legnagyobb egybefüggő kőből kifaragott emberábrázolás, egy szentet formáz, arra nem sikerült rájönnünk, hogy kicsodát, de arcberendezés alapján a Buddha ábrázolásokra hajaz, bár nem az volt. A szobornak külön kiszolgáló személyzete is volt, aki fogadta a felajánlásokat, egyesek pedig hiányos, illetve teljesen ruha nélkül járultak a szobor elé. Gyenge idegzetünk nem sokáig bírta a tizennyolc karikás játékokat, úgyhogy elindultunk lefelé, ami még viccesebbnek bizonyult, mint felfelé, a végén már gyakorlatilag minden lépcső után megálltunk pihegni, míg a helyi tehertaxik (nem annyira fitt idősödő hölgyek mozgatására lehetett igénybe venni) szánakozó mosolyok keretében süvítettek el mellettünk.

Túránk következő állomása egy rövid tízórai kitérő után Halebid volt, ami a hojszala birodalom központja volt a tizenegyedik század környékén, a hajdani városból egy nagy szentély maradt fent. A szentély előtt szokás szerint lerohantak minket, hogy vegyük meg a fél indiai műanyagipart, én nagyjából már immunis vagyok rájuk, de Orsiból még mindig ki tudnak sajtolni időnként egy kis extrát. Most kama szutrát is ránk akartak sózni, ez már valami sejtethetett a templom díszítéséről, de sok kétség nem maradt bennünk, amikor felfedeztük, hogy a szentély teljes hosszában egy sor díszítmény a kis hindik felvilágosításának van szentelve, végül is praktikus, nem kell bíbelődni a méhecskékkel. A templom egyébként rendkívül aprólékosan ki volt díszítve, nem csodálom, hogy száz évig szöszmötöltek rajta és ahelyett, hogy készen lett volna, odébbálltak. Természetesen azért időnként ki-ki rabolták a szentélyt, így nem minden maradt meg teljes épségben, itt-ott akad egy érthetetlenül felbukkanó láb, vagy felsőtest, de ez kedves bájt kölcsönöz a helynek. Orsi annyira el volt ragadtatva a helytől, hogy a húsz négyzetméteres templom minden zugát minimum ötször meg kellet nézni, alaposan megjáratva a sofőrünk és az én idegeimet, de ez legalább alkalmat adott minden fehérre éhes indiai önjelölt fényképésznek.

Kirándulásunk utolsó állomása Belur volt, a Halebidet elhagyó népcsoport következő állomása, így az ottani szentély erősen hasonlított a Halebidben fellelhetőhöz, azzal a különbséggel, hogy itt már visszatértek a hagyományos méhecskés módszerhez, nem is húzta sokáig ez a kultúra sem. A szentély itt talán kevésbé volt kidekorálva, azonban méreteiben talán grandiózusabbra sikeredett, és egyébként azóta is használatba van, a belsejében rendesen sürögtek-forogtak. A rendkívül megkapó és nem kevésbé giccses jóga felvételeket hasonló környezetekben szokták forgatni (tisztelet a kivételnek: a vízesésben pancsolósak), noszogattam is Orsit, hogy produkáljon valamit, de még egy csoffadt kis savasznát (rendkívül látványos relaxiáció fekvés) sem volt hajlandó virítani, így ezekkel a fényképekkel most kevesebbek vagyunk. Na sebaj, eddigre már úgyis kicsapta nálam a kultúra a biztosítékot, úgyhogy nem sokáig kellett győzködni, hogy induljunk haza.

A hazafele úton még megtudtuk, hogy a vonatsíneket lezáró sorompók is csak dísznek vannak Indiában, a nem túl nehéz kétkerekű járműveket, például a kisebb motorokat bedöntve kötelező átpréselni a sorompó alatt, hiszen nem maradhat akkora szégyenben az ember, hogy két percet áldoz az életéből a vonatra várva.

Szabi, 2009. szeptember 13.

Mysore egyéb lakói

A csütörtöki blogbejegyzés utolsó képén egyik lakótársamat látjátok. Sokat köszönhetek neki, remekül ritkítja a szobám falán fel-alá masírozó hangyákat. Ami az egyik legmegdöbbentőbb dolog itt Indiában, az az állatok száma. Viszonylag békésen éldegélnek együtt az emberekkel, kívülről úgy tűnik: kölcsönösen nem vesznek tudomást a másikról, így mindenki jól elvan. A tehenekről mindenki tud: Síva szent állata volt Nándi, a bika, ezt gyönyörű, faragott szobrok, és templomok tetejéről nézelődő gipsz tehenek tanúsítják. Pont ezért nem is esznek marhahúst a hinduk, és amúgy is: a legtöbb hindu tényleg vegetáriánus.

A teheneknek azért nem olyan fényes itt az életük. Amíg adnak tejet, addig gondoskodnak róluk, a nem tejelő, öreg tehenek és a bikák viszont az utcán élnek, többnyire guberálnak, és komoly részt vesznek a szelektív hulladékgyűjtésben. Őrületesen tudnak zacskót kinyitni, és egy pillanat alatt felmérik, akad-e benne valami ehető. Vidéki sorstársaik kicsit jobban élnek: több a zöld, kevesebb a szemét, és a bikákat (ökröket) is alkalmazzák, mint kordéhúzó jószágokat.

Az ehető hulladékon osztoznak még: a kutyák, macskák, csirkék és a majmok is. Ja, a legtöbb kutya és macska kényszervegós itt. Fluffy, a Mandala macskája például főleg rizsen él, de nagyon örült azoknak a húskonzerveknek, amiket még Magyarországról hoztam. Pár napja viszont betört a jógaterembe a Mandalában (az oktató azt hitte, egy későn érkező tanítvány kapargatja az ajtót) és egy egérrel a szájában keresztülrobogott a termen, a jógázók nagy örömére.

Az alkalmazott kutyák (őrzők-védők) legtöbbször szintén rizst esznek: legalább is ezt láttuk egy rendkívül harcias kis eb tányérjában, aki a szomszédos parkot őrzi gazdijával, a biztonsági őrrel együtt. A kutyák viszonylag jól közlekednek: tudják, a duda rájuk is vonatkozik, ezért gondosan kimennek az út szélére. A legtöbb esetben viszont az út közepén szeretnek rendkívül céltudatosan haladni, ki tudja miért. Azok a szerencsések, akiknek családjuk van, főleg a ház lépcsőjén horpasztva töltik a napot.

Ami nálunk a galamb, az Indiában a csíkos mókus. Lobog az őrület lángja a szemükben, ahogy fel-alá rohangálnak a fákon, a falakon, a háztetőkön, a templomromokon. Szabi szerint azért olyan izgatottak, mert még az ősz/tél beköszönte előtt össze akarják szedni a kaját. Mivel ez az időszak a jövő héttől várható, érthető a sietség, de érdemes tudni: az ősz/tél itt 25-30 fokot takar, nem fognak a kis bundások éhen halni. Szerintem csak simán zizik egy kicsit.

Láttunk még: pónikat, akik dagadt turistákat szállítanak kicsi kocsikon a mysori palota előtt, illetve vidéken teljes erőből húzzák a kordét, ami általában három méter magasan meg van pakolva, és egy-két ember is ücsörög a tetején.

Vidéken akad még birka, meg kecske, de igazából itt a házunk mögötti muszlim nyomornegyedben is bőségesen található ajtófélfához kikötött lábasjószág. Az igényesebb gazdák hajlamosak rózsaszínre festeni a birkáikat. Van aki az egész birkát, van aki csak a fehér foltokat festegeti be művészi rózsaszínre. Bármennyire is törődnek velük, a legtöbb birka szomorú véget ér, valamilyen muszlim étterem konyháján.

Gyakorlatilag hetente bratyizunk az elefántokkal, általában hétvége magasságában keresztülmasíroznak a városon, és mi véletlenül mindig összefutunk. Ma egy profi elefánttal találkoztunk útban hazafelé, aki autósokat állított meg, némi pénzért. Elég megdöbbentő élmény egy óriási ormánnyal szembesülni, ami kicsit nyálkás, szőrős és pénzt akar. Én nem láttam a jóindulatot pislákolni a jószág kis szemeiben, ezért a sofőrünkre bíztam a pénz átnyújtásának kényes feladatát.

Milyen állat van még? Szabi tart csótányokat, de velük csak futólag találkoztam, ijedős jószágok. Nálam a hangya – gekkó kombináció a nyerő, és hát akadnak szúnyogok is: bár mostanra már a vécére is csak úgy megyünk, ha előtte lefújtuk magunkat szúnyogirtóval. Reggel azért nem olyan fényes dolog szúnyogirtót nyalogatni a lábszáramról, pascsimottanászanában.

Legnagyobb örömünkre hajnali ötkor a müezzin nem csak minket és a hithű muszlimokat ébreszti, hanem az összes madarat, akik itt aludtak a környező fák tetején. Teljes erőből ők is csatlakoznak a hangszórókhoz, nagy élmény a hajnali koncert. Néha színes papagájokat látok a fákon (citromzöldek), máskor nagy, csíkos jószágok óbégatnak teljes mellbedobással.

A denevérekről Szabi értekezett az előző blogbejegyzésben, a pici, cuki kis jószágokon kívül vannak varjú nagyságúak is, ezek kicsit hajmeresztők tudnak még lenni. Az aprók amúgy a lepkékre hasonlítanak, egészen elképesztő szépségű lepkék vannak errefelé, átlagosan tíz centisek.

Szóval egy nagy, nyüzsgő állatkert kellős közepén élünk, Gerald Durrell tíz ujját megnyalta volna, ha egyszer erre is csavargott volna.

Orsi, 2009. szeptember 11.

Macskafogó

Már két napja gyűröm a hátrahajlítós órákat esténként, azt hittem könnyed esti levezetés lesz, de persze tévedtem. A tanár először is úgy néz ki, mint egy tizenkétéves kisfiú, az egyik izraeli srác a beiratkozásnál majdnem el is küldte az apjáért, amikor gyanús lett neki, hogy lehet, mégis ő a tanár. Egyébként nagyon durván nyomja, érdemes megnézni a honlapján a képeket: http://www.pranavashya.com/ biztos, hogy az orosz tornászlányok is irigykedve nézegetik. Kicsit beszélgettem vele és kiderült, hogy ő is dolgozott az informatikában, miből lesz a cserebogár, persze ez nem azt jelenti, hogy az összes informatikusból gumiember lesz egyszer, én egyelőre megelégednék azzal, ha végre egyedül le tudnék menni hídba, de pillanatnyilag ez a mérce is túl magasnak bizonyul. Ezek a hátrahajlítós órák, ha másra nem is, de arra biztos jók, hogy utána kellemesen fájjon a derekam, még egy hétig nyomom és fekvőgipsz. Az órák egyébként minden szempontból speciálisak, saját mantrái, napüdvözletei és teljesen saját első sorozata van a srácnak, úgy tűnik komoly brand építésbe kezdett, bár az a tapasztalatunk, hogy ezt minden stúdió elmondhatja itt magáról, valami kis flikk flakkot biztos betesznek, hogy egy kicsit elüssenek a teljesen tradicionális gyakorlástól, éljenek az egyéniségek!

Orsi most azt játssza, hogy minden nap más jóga stúdióba megy gyakorolni, gondolom arra gyúr, hogy előbb utóbb talál egy olyan helyet, ahol fájós derékkal is lehet egyről a kettőre jutni. Az áram és a kétszázhuszonöt féle masszázs egyelőre nem segített, de nem adja fel, előbb utóbb megírhatja a Mysorei stúdiók kiskátéját. Egy dologban azonban már biztosan a régi, az étvágyában, egy öt éves kisgyerek lelkesedésével tudja minden étkezés alkalmával kiütni magát, és a végén nyüszíteni, hogy mennyire tele van, erre persze csak egy gyógyír van: a tequila. Szóval olyan nagyon nem féltem, a kulináris örömök elfeledtetik a be nem teljesült jógikus utat.

Tegnap délután a legnagyobb melegben, miután Orsinak már remegett a szája, hogy egész nap nem csinálunk semmit, elrobogoztunk a belvárosba, ahol meg kellett keresnünk a hetek óta hőn áhított folklór múzeumot. Meglepően könnyen megtaláltuk a bazárokon átvergődve magunkat, Orsinak meglepően jól működik a kultúra detektora, a könyvesboltokat például kilométerekről kiszagolja. A múzeum egy régi palotában volt berendezve, az épületet különösen jó állapotban tartják, belül tele volt mindennel, amit a mysorei maharadzsáknak a pályafutásuk során sikerült összeharácsolni, ebben voltak japán selyemfestmények, kínai procelánok, csomó faragvány és étkészlet, illetve megszámlálhatatlan mennyiségű festmény.

A végén gyakorlatilag már csak rohantunk végig a termeken, hogy legalább mindegyikbe beszippantsunk egyszer. A teljes tárlatból nekem a fényképek tetszettek a legjobban, különösen amelyikeken az egyik maharadzsa és az ő kis gittegylete látszik, ez a maharadzsa minimum egy fejjel magasabb volt a többieknél, legalább háromszor olyan nehéz és a kacikás bajsza fölött foncsoros napszemüveget viselt. Ternovszky Béla biztos járt tanulmányúton Mysoreban a Macskafogó elkészítése előtt, mert a képről visszaköszönt az egész kompánia, középen Giovanni Gatto, alias a Maharadzsa, mellette tülekedett Teufel, Safranek, a sarokban a patkányok és Grabowski feje is kikandikált a tömegből. Nem hiába, minden út Indiába vezet, vagy Budapestre? A macskafogóról jut eszembe, esténként teljes denevér vándorlásnak vagyunk tanúi, varjú méretű denevérek szoktak röpdösni, az elején nekünk sem tűnt fel, azt hittük csak madarak, de a szomszédban lakó angol kislány egész nagy szemfüles és kiszúrta, hogy az alakjuk legkisebb jóindulattal sem hasonlít egyetlen közönséges madárra sem, és nincs mese, ezek márpedig denevérek, a mozgásuk is kellő képen darabos egy sima szárnyashoz képest. Némelyik denevér fején még sombrerot is véltem felfedezni, tuti, hogy Ternovszky itt járt…

Szabi, 2009. szeptember 10.

Hírek a nyugdíjastelepről

Ma megint elmerészkedtem Ajayhoz, akivel megegyeztünk, csak akkor jön oda segíteni, ha kérem. A napüdvözleteknél szépen igazgatott, a szokásos stílusában, de például az ülő ászanáknál nem nyúlt hozzám – a testem ugyanis mókásan áll a dolgokhoz: mindent frankón meg tudok csinálni, ami a hátam jobb oldali izmait igényli, viszont nagy gáz van a bal oldalon. A tegnapi nyomorgatás hatására valóban jobb lett egy kicsit, de nem az igazi. Kicsit meg is kell szelektálnom a sorozatot, de végül ez már majdnem a teljes első sorozat volt. Kíváncsi vagyok, mikor leszek megint olyan jó formában, mint indulás előtt. Szabi a titánokkal nyomja, 6.30-tól kezdve. Én átkéredzkedtem a 8 órás csoportba, ami nagyon mókás, mert egy csapat gömbölyded indiai hölgy is jógázik ilyenkor. Ajay, úgy tűnik, benne van egy csomó karitatív tevékenységben: a helyieket jógázni tanítja, 25 vidéki kissrácnak pedig fizeti a tanulását egy iskolában.

Jógázás után kipróbáltuk a Sthalam8 frissen beindított kávézóját: azt hiszem nagyságrendekkel jobb a kaja, mint a Mandalában. Deepak a kávézó góréja, tőle béreljük a robogónkat és szerintem egy minden hájjal megkent kis jószág. Mindenesetre most köténykében nyomja, és gyártja a finomabbnál finomabb rántottakölteményeket. Megint hét ágra sütött a nap, és elhatároztuk, hogy visszamegyünk a Regaalis medencéje mellé, ami gyakorlatilag a béke kis szigete Mysoreban.

Kora délután értünk csak át, mert jógatársam alkotói válságban szenvedett (némi lustasággal megfűszerezve) és a ráeső blogírás nem ment könnyedén. Henteregtünk egy kicsit a pálmafák alatt, hallgattuk a csendet, a vízcsobogást, úszkáltam egy cseppet, majd visszajöttünk. Szabi eltépett a Vinay-féle hátrahajló tanfolyamra, én pedig átmentem a Sthalam8 masszőrjéhez, Lekhanhoz, aki azt igérte: egy spéci basti-val csodát lehet tenni a hát ágyéki szakaszával. A basti azt jelenti, hogy nyers tésztából csinálnak egy koszorút, amit a fájós testrészre pakolnak, majd meleg olajt csurgatnak a tésztakoszorúba.

Lekhan egy magasabb, kicsit kerek fejű barna srác, aki Deepak keze alá dolgozik a Sthalam kávézójában, amikor épp nem a jógikat masszírozza. Úgy látom, hogy az ajurvédikus masszázs mindig úgy kezdődik, hogy az összes görcsös csomót és izmot megkeresi a masszőr, majd addig gyötör, amíg úgy nem érzi, hogy az izmok selymesen, puhán vannak a helyükön, göcsörtöknek nyoma sincs. Fájdalmas érzés, szó se róla. Lekhan aztán begyújtotta a kis kemping gázfőzőt, és elkezdett batyukat melengetni egy serpenyőben. Az átmelegedett csomagocskákat szorgosan pakolgatta a hátamra, a lábamra, majd amikor kellőképpen átmelegedett a bőröm, jött a tészta és olaj kombináció.

Közben beszélgettünk: kérdeztem, mi lehetett az oka annak, hogy nem voltak nők tegnap a moziban. Kiderült, egy viszonylag rossz hírű moziban voltunk, a film pedig erősen a „szexfilm” kategóriába esik, és a finom hölgyek ilyen későn amúgy is a vacsorát szolgálják fel családjuknak. Beszélgettünk a jógáról, a masszázsról, a megélhetési költségekről Mysoreban, arról, hogy mennyi az átlagfizetés. Nos magyar forintra átszámítva, legalább harminzezer kell egy hónapban egy családnak, ha nincs még gyerek. Az élet amúgy olcsó itt, amolyan nyugdíjas telepnek számít Mysore. Itt ugyanis a kispénzű nyugdíjasok is meg tudnak élni, ha nincs túl nagy igényed, akkor napi 50 rúpiából (200 Ft) megoldható az étkezés, és még kávéra is futja.

Nyugati (és enyhén bolondnak tartott) turistaként persze mi a többszörösét fizetjük mindennek, de ez még így is olcsónak tekinthető. A legnagyobb tétel az egész kiruccanásunkban a repülőjegy volt, pedig mi a legolcsóbb társasággal jöttünk.

A masszázs amúgy kaliberekkel jobb volt, mint a legelső, a kis Bruce Lee szerű ürgével, aki missziójának tekintette, hogy széttépjen bennünket, ha lehet, puszta kézzel. Ha már nem jógázhatok úgy, ahogy szeretnék, valószínűleg masszázsra fogok járni. Van egy nagyon ígéretes csokimasszázs, illetve Lekhan áradozott a harmadik szemet érintő olajos masszázsról.

Szabi közben abszolválta a penitenciaként kirótt esti gyakorlást, majd vörös fejjel és teljesen feldobva érkezett vissza kis ólunkba. Egy gyengébb pillanatában bevállalta, hogy elmegyünk indiait vacsorázni, így a Mahesh Prasadba vettük az irányt. A hét legjobb kajáját sikerült kifogni, kesudió alapú curryt, ami végre nem volt annyira fűszeres, mint az eddigi kaják többsége. Hál istennek Szabi étvágya nem a régi, így a magam béna rendeléséből (dél-indiai vegyes tál, mindenfajta curryvel, meg szóssszal) kicsipegetve az ehető fogásokat, szabadon garázdálkodtam Szabi térfelén. Sajnos degeszre ettem magam, így már nem sikerült helyet szorítani egy kis lime-os nádlének. Hazabotorkáltunk, és ágynak estünk: én azzal a jóleső tudattal, hogy a csütörtök reggeli inkvizíciót kihagyva aludhatok. Délután megyek majd astangázni a Mandalába, kipróbálom, mit tud a helyi tanár.

Orsi, 2009. szeptember 9.

Cinema paradiso

Mivel önkényesen gyógyultnak nyilvánítottam magam, ezért hétfőn úgy döntöttem, hogy itt az ideje visszatérni, a mindennapi matracon való szenvedéshez. A nagy visszatérés nem sikerült túl látványosra, az első nap az álló gyakorlatsor végéig sikerült versenyben maradni, úgy, hogy szinte az összes gyakorlat közben szédültem. Majd miután sikerült komolyabb sérülés nélkül megúszni, illetve egyik szomszédomra sem dőltem rá, megveregettem a vállamat és elpucoltam. A szédülés állítólag normális, egy ilyen betegség után a legtöbben túl esnek rajta, bár az egyensúlyozó gyakorlatokat igencsak kínossá teszi. Kedd reggel már végigrugdostam magam a teljes sorozaton, ami inkább mentális teljesítménynek tekinthető, mint fizikainak, mert igencsak kímélőbe nyomtam, a szédüléssel kezdek megbarátkozni, érdekes jelleget kölcsönöz a gyakorlásnak. Orsi is megpróbálkozott a nagy visszatéréssel, de nála is igen halvány volt a dobpergés, neki a dereka állt be teljesen a sok nem mozgástól, de azért szépen lassan alakul, már mindennel bepróbálkozott a patikában. Már most látszik, hogy a visszatérésünk nem lesz egy egyszerű műfaj, reméljük, hogy mire hazamegyünk elérjük azt az állapotot, mint amiben megérkeztünk… ma délután nekiugrok a betegség miatt sokat halogatott hátrahajló tanfolyamnak, hátha valamit mégis lehet profitálni Indiából.

Tegnap óra után, mivel napok óta először tényleg szép idő volt, fogtuk magunkat és megkerestük azt a hotelt, aminek a medencéjéhez a jógásokat is beengedik némi honorárium ellenében. A hotel rendkívül kultúrált, a kert és az úszómedence pedig olyan mintha nem is Indiában lenne, sehol egy alaposan magára hagyott túrás, egy félig kész járda, és a medencét sem engedték át az enyészetnek. Szinte egész nap a partom lebzseltünk és úgy csináltunk, mintha nyaralnánk, elfeledve, hogyan alakult át az elmúlt egy hónap túlélő túrává. Rajtunk kívül mindössze három nyugati fészkelte még be magát a medencébe, így helyhiányra nem nagyon panaszkodhattunk. A hedonizmust betetőzendő kikértük az étlapot, és tobzódtunk a nyugati kajákban, caesar saláta, vega burger, sült krumpli, stb… az utóbbi napokban hadat üzentünk az indiai kajáknak, mivel már túlságosan elteltünk a mindent átható curry ízével, az indiai konyha amúgy sem a könnyűségéről híres. Azért a vega burgerbe jutott némi curry, biztos ami biztos, nehogy túlságosan kiürüljön a szervezetünkből, persze minden izzadás, wcézés meghozza a bizonyosságot, hogy nem könnyű a currytől szabadulni, már sejtszinten beépült. No mindegy, lehet, hogy India után tisztító kúrát kell majd tartani.

A strandolás után Orsi elment valami kuruzslóhoz, aki akupunktúrás eszközökkel hivatott helyrerakni a derekát, ehhez képest áramot vezetett bele. Eddig azt hittem, hogy csak én gonoszkodom vele, de úgy tűnik, most mesteremre akadtam, bár Orsi váltig állította, hogy mennyire felvillanyozta a dolog, de úgyis tudom, hogy csak szeret szenvedni. Mindenesetre utána valóban könnyebben mozgott, és nem úgy mint egy háborús veterán. Azért mondtam neki, ha legközelebb megint valami ősi kínai módszerre vágyik, akkor jöjjön át hozzám nyugodtan és ötszáz kopejkáért én is szívesen agyoncsapatom, feltéve ha épp van áram.

Este Orsi addig rágta a fülemet, hogy nem hallhatunk meg anélkül, hogy indiai moziban lettünk volna, hogy beadtam a derekamat. A naív próbálkozásomat, hogy nézzünk angolul filmet, eleve fintorral fogadta, de sajnos az élet is keresztbe húzta, mert jelenleg Mysoreban csak hindi és kanada nyelven fogyasztható bollywoodi csodák vannak. Az egyik ilyen csodára már korábban szemet vetett, mert a plakát szemtelenül erotikus, a főhősök között mindössze néhány centi a távolság. Moziba indulás előtt megtudtuk Tonytól, aki nagyon szakavatottnak tűnt, hogy az indiai szerelmes filmekben a mezőn táncoló párocska a szerelem beteljesülését szimbolizálja, ez már költészet! A mozit már korábban kinéztük, egy szebb napokat is látott szocreál közösségi ház formájában, ahova kőkemény száz forint volt a beugró a VIP részlegre. A moziteremnek titulált hatalmas hodályban tömött sorokban több száz szék volt letéve, de csak hosszas keresgélés után sikerült kettő épp kézláb állapotban lévőt találni egymás mellett. A teremben rajtunk kívül körülbelül húszan, harmincan lézenghettek, persze Orsin kívül nő nem volt, ekkor egy halvány pillanatra felötlött bennem, hogy mégse lesz akkora nyálpaca a film, de az élet erre is hamar rácáfolt. Néhány percig csendben ücsörögtünk, amikor derült égből villámcsapásként elkezdtek játszani valamit, először azt hittük reklám, de öt perc után rá kellett jönnünk, hogy ez valószínűleg maga a film, ami effektekben olyan gazdag volt, hogy Orsi egy idő után megállapította, hogy ezt akár mi is csinálhattuk volna, már értem, hogy tudnak évente ezer filmet készíteni.

A történet szerelmi háromszöges, megcsalós, zsarolós szuper gagyi volt, a bonyolultságáról annyit, hogy a kanada nyelv ellenére is megértettük a történetet. Egyébként musical-es betétek is színesítették, ugyanis váratlanabbnál váratlanabb helyzetekben időnként mindenki táncra perdült, és idétlenül illegette magát, a főhős ilyenkor búgó hangon próbálta gerjeszteni a hősnőt, aki felhangokon affektálva adta tanúbizonyságát gerjedelmének, és ilyenkor egy kicsit valóban táncoltak a mezőn. A filmnek természetesen úgy lett vége: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…

Szabi, 2009. szeptember 8.

Ajurvéda testközelből

Szabi még megkapta a mai (szombati) napot, hogy gyógyulgasson, a mára tervezett kirándulást átpakoltuk jövő szombatra. Az indiaiak nagy életművészek, nekik szinte minden nap hétvége, de most nagyon belecsaptak: péntek ugye holdnap volt, ilyenkor az ashtangik nem gyakorolnak, szombaton van tradicionálisan szabadnap, vasárnap reggel pedig aki akar, elmehet jógázni, de nincs tanár. Mi tehát pár napot legálisan henyélhettünk, orvos adott róla papírt, hogy kriplik vagyunk. Holnap már el fogunk menni gyakorolni, délután szinte kötelező az Ajay-féle backbending (hátrahajlás) órán a részvétel. Szabi nem tudom, hogy oldja meg, mert kis csúszással, de holnap elkezdi Vinay Kumarnál is a spéci hátrahajlásos tanfolyamot, így ő elég intenzív napnak néz elébe.

Ma elmentünk megnézni a gyümölcs- és virágpiacot. Banánból körülbelül húszfélét láttam, és különféle nyálcsordító kinézetű gyümölcsöket is. Úgy tűnik itt érdemes körülnézni, ha parfümöt akarunk venni, vagy karpereceket (ez itt nagy divat). Sajnos egy csomó emberke azzal foglalkozik, hogy mindenfajta bizbaszt próbál rásózni a zizibb turistákra, így ránk is. Ezért gyakorlatilag futólépésben megtettünk két kört a piacon, majd kimenekültünk a helyről. Találtunk egy jó kis könyvesboltot is, elég jó könyvválasztékkal, én elhoztam egy pránajámáról szóló könyvet, Szabi csak vegetált, aztán bevallotta: kicsit gyenge még ahhoz, hogy teljes erőbedobással menjünk mindenfelé, és talán jobb lenne, ha az eredetileg betervezett múzeumot máskor ejtenénk meg. Ezért hazajöttünk, a jógi lefeküdt egy picit, én meg ajurvedikus masszázsra mentem.

Gondoltam az öregessé vált izületeimet és izmaimat majd rendbeteszi egy alapos, ámde kényeztető masszázs. Nos jött egy aprócska kis ürge, bementünk a Mandala masszázs termébe, közölte, hogy hányjam le magamról a göncöket, és elkezdődött a majd egy órás tortúra. Az eleje még rendben volt, fejmasszázs, majd nyak és hátmasszázs. Aztán közölte, hogy feküdjek hasra, és komolyan nekilendült a masszázsnak. Megtalált minden sajgó izmot, letapadást, idegpályát, izületet, és nem volt könyörület: keményen nekiugrott, mintha hadjáratot folytatott volna. Bevallom: kicsit sikoltozgattam, meg sírdogáltam is, de azért mindent összevetve jó masszázs volt.

Szabi annyira nem volt elájulva, azt mondta, hogy neki is az utolsó perc tetszett a legjobban, amikor a kis ürge végre befejezte. Ekkorra már elég éhesek voltunk, de mindketten lesápadtunk, ha arra gondoltunk, hogy curryt együnk akármivel. (Két hét kicsit eltöltött az indiai ízekkel). Átrobogtunk tehát Gokulamba, hogy valami nyugati étkezdét leljünk. A végén a Pizza Hut-ban kötöttünk ki. A megrendelt vegós pizzák elég törpécskének bizonyultak, de a végén kiderült: ennél több nem is kell a boldogsághoz. Jóllakva, álmosan tértünk haza, az indiai viszonylatban méregdrága pizza isteni volt.

Orsi, 2009. szeptember 5.

Roncsderbi

Hiába szimulálok napok óta, Orsinak elege lett és rám parancsolt, hogy a mai bejegyzést én írjam meg, így a címből adódóan nem is tudok másról írni, csak a rendkívül izgalmas mélyrepülésemről. Valószínűleg túl sokat szellőztettem, hogy csalánba nem üt a mennykő, így India úgy gondolta, most már komolyan elővesz. A keddi szülinapi akció után kezdődött az egész, ahova jó néhányan érkeztek betegen, épp kilábalóban, épp lebetegedni készülőben, szóval mindenkinek volt mit betenni a közösbe.

Volt, aki az Orsi-féle chikungunya lázat hordta ki rendíthetetlenül lábon, úgy nézett ki, mint egy birodalmi lépegető, beszélni persze nem tudott. Azért meg kell jegyeznem, hogy ez a Tony nevű versenyzőnk nem önként választotta ezt a rendkívül kímélő gyógymódot, hanem felesége, Paula, aki valami fajta kuruzsló, találta ki, hogy majd jól kigyógyítja alternatív módszerekkel, ami nála a láz ellen mindössze borogatást, és persze sok-sok mozgást jelent. Orsival azon tűnődtünk, hogy biztos valami karmikus kapcsolat fűzi össze őket, és Tonynak sokat kell törlesztenie Paula hülyeségének oltárán. Szóval Tony az egész előadás alatt végig feküdt a földön, biztos élvezte. Viszont Tony javára írandó, hogy igen szívós fajta, a Paula-féle kúrák ellenére még mindig él.

Ezt a példát csak azért hoztam fel, hogy egy kis ízelítőt adjak az általános közhangulatból, és bizonyítsam, hogy a nyugatiak között még mindig állandó vendég a Kaszás. Shantalla, a Mandala mindenese szerint sem volt évek óta ilyenre példa, hogy ennyi mindenkit bedarált volna a rendszer, a Mandalában már a tanárok is hullanak. Itt már gyaníthattam volna, hogy nem lehet megúszni a dolgot egy enyhe bélfertőzéssel és néhány órás lázzal, de még tápláltam az illúziókat. Este viszont már kénytelen voltam levenni a szemellenzőt, amikor elkezdődtek a fej-, és végtagfájdalmak. Eltökéltem, hogy gyorsabb leszek a bacilusoknál, és felsorakoztattam az összes bogyót, gyorsan benyaltam aspirint, immodiumot, lacto sevent (a bélfertőzés emléke még nagyon elevenen élt bennem), dupláztam a trishun adagot, és megittam egy liter teát, majd elkezdtem olvasni. Az éberségem egy idő után alábbhagyott és elaludtam, na ezt kihasználva leterítettek. Arra ébredtem fel, hogy izzadok és hasogat a fejem, ez ment egészen reggelig, amikor átkúsztam Orsihoz, aki először ki akart dobni, hogy ne szórakozzak, de amikor megmutattam a zombi szemeimet, akkor már készségesen adott rubophent. Az elkövetkezendő több mint két nap nagyjából azzal telt, hogy időnként három takaró alatt vacogtam, időnként pedig takaró nélküli izzadtam, igazi hullámvasút volt, egyetlen stabilitással a fejfájás. Egy-egy tiszta pillanatban, amikor a bacilusok időt kértek, el tudtam menni tusolni, megenni egy banánt, és inni egy kis teát, majd felkészülni a következő menetre.

Orsi harmadik nap reggelre unta meg ezt az állapotot és rendelt el megint egy kis űrutazást. Az Apollón már rutinosan vettük az összes akadályt, simán becsekkoltunk, audienciát kértünk egy GP-től (general physician) az OPD1-ben (részleg), szóval már a rövidítésekkel sem tudtak megzavarni. Rövid várakozás után bejutottunk egy igen flegma csávóhoz, aki biztos a magyar sebészszövetségnél folytatta mentális továbbképzését. Mindenestre alaposan megvizsgált, kocogtatott, hallgatott, mért, leszerelt, felszerelt, tehát kiélte az összes elfojtott legózási hajlamát. A végén megállapította, hogy ez csak egy közönséges lázas megfázás, köszi, milyen lehet a közönségesnél súlyosabb, amikor a kétnapnyi lázzal a szervezetem gyakorlatilag így is megsütötte az agyamat, még mindig hasogat a fejem. Na mindegy, a lényeg, hogy a lehető legjobb híreket mondta, így emelkedett állapotban távoztunk.

Délután a kötelező szundítás után elcsoszogtunk egy indiai étterembe, mert már vágytam egy kis szilárd kajára, sikerült majdnem egy egész indiai kenyeret benyomni. Orsi gondoskodott a maradékról, nos igen, látszik, hogy ő már teljesen százas, ez akkor is bizonyítást nyert, amikor visszatérve a szállásra rögtön a minibár felé vette az irányt és csapra verte a tequilámat. Nem is tudom, mért viccelődik a hathával, mehetne egyből astangázni. Nekem még van mit csiszolódnom, ez abból is látszik, hogy wc-ézés közben még fél kézzel kapaszkodnom kell.

Remélem az elmúlt néhány napban megvolt a gödör alja, és nem kell a továbbiakban is south parkosan minden részben kinyírni Kennyt, Tonyt, Engem, vagy valakit. Kicsit morbiditásban ide vágóan, mivel az elmúlt napokban úgysem készültek fényképek, leközlöm az állatkertben készített gyűjteményem, arról, hogy mit csinálhatnak veled a kedves indiai állatok:

A tigris leharapja az ujjad, az elefánt porrá zúzza a lábad, a majom letépi az arcod, a medve belekostol a nyakadba és a vegetáriánus zebra kiharapja a szíved. De a lényeg, hogy a végén úgyis mindig letartóztatnak...

Szabi, 2009. szeptember 4.

Full Moon

Csütörtök reggel még kihagytam Ajay vinyásza óráját. Pont egy hete is iszonyúan brutálisnak tűnt, bár kétségtelenül látványos visszatérést jelentett volna a Sthalam8-be. Bár mára már terveztem jógázást, mivel az egy hét kihagyás eléggé kinyírta a derekamat és a hátamat. A matracainkat valami nagyon kemény anyaggal tömték ki, biztos már eleve úgy gondolták, a jógások megindultak a fakírrá válás útján, ezért a beton puhaságú alvómatrac az ideális.

Szabi továbbra is lázas, néha lemegy a láza, de aztán megint felszökik az égbe. Vizes türülközőket tekergetek a végtagjaira, diktálom belé a vizet, gyümölcslevet és teát. Kiadtam az ukázt: ha holnapra nem esik le a láza, és tér vissza a normál hőmérsékletű egyedek közé, hussanunk az Apollóba, és ET őt is megbökögetheti a furcsán hajló ujjaival.

Reggel tehát jógáztam egy kicsit, majd átmentem a Sthalam8-be, ahol Prakesh személyes bankárunkként is funkcionálva váltott nekünk egy kis pénzt, illetve leszervezett egy kocsit szombatra. Úgy tervezzük, hogy meglátogatunk pár templomot Mysore közelében, egy napos kirándulás formájában. A jógasála mindenese egyben túraszervezőként is működik.

Majd kiélhettem vásárlási mániámat, és kicsit kóvályogtam a környék legnagyobb bevásárló központjában. Vettem egy csomó olyasmit, amit egy betegeskedő is jóízűen felfal, majd visszakocogtam megnézni a kis elesettet. Hiába lóbáltam a kólát és a Pringles-t az orra alatt, nem nagyon akart enni. Végül egy kis keksz, paradicsom, sajt kombó volt a nyerő, a helyi kajákkal nem kísérletezek.

Ebéd után kis szunya, majd riksába pattantam, és átmentem Gokulamba, a Mystic Schoolba, most hatha jógára. A csuklóim nem pöpecek a szokásos jógához, ezért gondoltam, hogy az emelgetés mentes hatha biztosan be fog jönni.

Jai Prakesh, a helyi jógatanár másképp gondolta. Először kiszedegette az első sorozat (számára) kedvenc ászanáit, majd megspékelte pár mókás kis ászanával a második sorozatból. Az egész eléggé megkavart gyakorlás, fejenállással középtájt, lélegzés csak normálisan, bandhákat nem kell tartani. Ja, és persze beletaposott minden olyan ászanába, amiről úgy gondolta, megy az nekem, csak valamilyen lányos szerénységből nem akarom úgy megcsinálni, ahogy ő azt szeretné.

Lehet, hogy csak a pár év ashtangázás teszi, de ég és föld a két gyakorlás. A hathához képest az ashtanga egy intelligens, kiforrott rendszer, ahol egységet alkot a mozgás, a légzés, a drishti. A pózokat ellenpózok követik, de hát ti is tudjátok, miről beszélek. (Aki nem, az próbálja ki!)

Holnap azért még visszamegyek még egy hathára, a Mystic School ugyanis nem dől be olyan szemfényvesztéseknek, mint holdnap, amikor nincs gyakorlás. Hátha holnap kiviláglik, mi a jó a hathában. Kár lenne egy gyakorlás után magvas következtetéseket levonni.

Orsi, 2009. szeptember 3.

On strike

Sajna, a mai nap azzal kezdődött, hogy Szabi átkocogott Rubophenért. A folytatást sejthetitek: most én ápolom őt, már akkor amikor nem dőlők ki én is egy kicsit, mert igazából vízszintesben a legjobb. Nem fáj semmije, szóval nagyon valószínű, hogy csak a sátorban ázott meg egy kicsit és a ramaty immunrendszerünk miatt egy itteni megfázás is lázzal jár.

Elég nehéz a négy fal közül bármi érdekfeszítőt írni, így megegyeztünk, hogy kiveszünk egy nap szabit, amikor csak nyalogatjuk a sebeinket, gyógyulunk.

Orsi, 2009. szeptember 2.

Szülinap

Jó kis napra virradtunk, ma volt a shála második szülinapja, Ajay már napok óta pörgött, mint egy túlmozgásos mókus. A buli hivatalosan négykor kezdődött, de Szabit visszarendelte 11re, hogy segítsen. Csak találgattunk, hogy miért kell órákkal korábban megjelenni, aztán megegyeztünk: valószínűleg ilyenkor végzik el a szokásos éves nagytakarítást és más ház körüli munkákat is, mint pl. a veteményes felásása, a termek kimeszelése stb. A tanítványok úgysem mernek nemet mondani.

De előtte visszaugrottunk az Apollóba, hát ma iszonyú sokan voltak. Az én szerencsétlen túlhajszolt dokimhoz kb. húszan jutnak be óránként. Majdnem másfél órát vártam amíg a színe elé kerültem, és elmondtam neki, hogy minden rendben, nincs láz, izületek szuperek, mikor jógázhatok? Még két nap pihi, sok víz.

Tehát először pénteken lehetne – de péntek holdnap, mindenki lustizni fog. Marad jövő hét eleje. Mostanra amúgy mindenki megbetegedett valamiben itt: hihetetlen, néha úgy érzem magam, mintha valami kutatólabor kísérleti telepén lennék. Lázasan csillogó szemmel kóvályog mindenki, változatos egyéb kisérőtünetekkel. Bárkivel le lehet állni beszélgetni egy kicsit a betegségéről. Ennyit az edzett, egészséges immunrendszerű jógikról.

Szabi koradélután visszajött, elmondta, hogy virágokat kellett felfűzögetnie. Férfias munka. Négyre visszamentünk, de ez indiai négy óra volt, tehát kb. fél ötkor kezdődött minden. Addig csacsogtunk az ismerősökkel. Ajay befutott, majd átvedlett fehér lepedőbe és a meghívott pap segítségével puját tartottak. A végén mindenki kapott magára egy kis füstöt, egy nagy lánggal égő mécsesből, meg egy kis piros pöttyöt a homlokunkra.

Persze nem csak a tanítványok voltak itt, sőt. Mi alkottuk a kisebbséget. Hanem az összes szomszéd az utcából, rokonok, ismerősök, az alkalmazottak rokonai stb. Mindenki a legszebb ruhájában feszített, rohangáltak a kiskölkök körbe-körbe.

Aztán egy gyönyörű hangú lány énekelt, egy kisfiú szerintem egy védikus himnuszt darált le szanszkritül, majd jógabemutatók kezdődtek. Kb. tíz bemutató volt, mindenki nagyon szép bonyolult ászanákat villogtatott, a második - harmadik sorozat környékéről. (Nem jógás barátaink kedvéért: mi már három éve az első sorozatot gyűrjűk.)

A jógabemutató után még egy rövid kirtan Ajayjal, nagyon szép kellemes hangja van. Ő maga is bevallotta, hogy időhúzás céljából kornyikál itt velünk, a kinti sátorban ugyanis csúszásban voltak az étellel foglalatoskodók.

Közben derekasan rázendített az eső, elvégre monszun van, ilyenkor eső dukál. Jó ötlet volt a sátor, valamennyire védett az esőtől, de Szabira így is nagy cseppekben hullott az eső. Thali volt, azaz kaptunk egy nagy tiszta fémtányért, és arra pakolták a kupac rizst, curryt, édességet, salátát, ezt, azt, meg fejenként két palacsintaszerű cuccot. Nagyon finom volt.

Aztán Ajay körbejárt, és lelkünkre kötötte, fel ne merjünk szívódni, mert külön nekünk hívatott egy együttest, hegedűkoncert lesz. Persze mind szeretünk hozzá járni jógázni, ezért visszamentünk zenét hallgatni. Szerintem ritka jó kis koncert volt. Három zenész, meg két kisérő technikus alkotta az együttest. A zenekar vezetője hegedűn játszott és énekelt, balra tőle tabalán, jobbra pedig vizeskannán játszott a másik két zenész. Játszottak klasszikus dalokat, meg vidámabb, mulatósat is. Az indiaiak felszívódtak kajálás után, úgyhogy tényleg nekünk szólt a zene.

Jó kis tömény nap volt, a végén még leszerveztünk egy kis pénzváltást, majd hazakocogtunk aludni.

Orsi, 2009. szeptember 1.

Újra nyeregben

A mai nap az én reszortom. Reggel még úgy tűnt: magvas filozófiai felismeréseket osztok majd meg veletek, az ágyamból, mert max erre leszek képes. A láz már régen elmúlt, és szépen javulgatnak az izületeim is, de vannak gyenge pontok: csukló, térd. Macerás lenne így vinyászát ugrálgatni (az egyes ászanák közti dinamikus átvezető gyakorlatsor), de nagyon remélem, hogy az ajurvéda csodát tesz majd ott, ahol a nyugati medicina csúfos kudarcot vallott.

Amúgy valószínűleg még zuhanyozni is szúnyogirtóval bőségesen bekenegetve kellett volna menni, bár már az első naptól kezdve kentük magukat mindennel. Belülről is védekeztünk: fokhagymatablettákat és B vitamint szedtünk, azért hogy már a bőrünk szaga is taszítsa a kis férgeket. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy megspóroljak egy: „Nade miértnemkentedmagadvalamivel?” kérdést az összes aggodalmaskodó családtagomnak, barátomnak, szeretettemnek.

Erősen gyanítom, hogy valami más ok húzódhat itt meg a háttérben. Lehet, hogy túlhajszoltam magam, és a testemnek most pihenő kell, ha így, hát így. Lehet, hogy az ashtanga helyett, most más tanárokhoz fogok járni, akik olyasmit tanítanak, amit tropa térddel is meg lehet csinálni. Vagy festeni fogok, vagy meditálni többet, oly sok lehetőség van itt. Szerdától Szabi is ad egy fülest a hídnak, beiratkozott Vinay Kumarhoz, az ő kis hátrahajlásokat csiszoló tanfolyamára. Már megeskettem, hogy mindent megtanít nekem, amit a mester átad.

A mai reggeli után elhatároztuk, hogy visszamegyünk a spéci jógakönyves boltba és veszünk még ezt-azt. Illetve először beugrunk egy másik ajurvédikus gyógyszertárba, és megpróbáljuk összeszedni a hiányzó gyógyszereket. A neten fellelt indiai cikkek szerint az ajurvédikus gyógyszerek között vannak olyanok, amelyek segítik a gyógyulást. Egyet már beszereztünk két napja, de hiányzott még egy kettő. Meg malária ellen is akartunk gyógyszert.

Egy mufurc kis ürge volt a boltos, biztos ami biztos alapon megtartott egy bő méter távolságot a pult mögött, onnan dobálta nekünk a szükséges bogyókat. Mivel beszélt angolul, megkérdeztem tőle, hogy tényleg a listán lévő cuccok kellenek-e. Jóváhagyta az egészet, aztán ránézett Szabira és hozzácsapott még egy kis dobozkát, hogy ez meg neki kell. Helyes kis rózsaszín oroszlánok bömböltek a dobozon, de a név semmitmondó volt. Kérdeztük mi az, felelet helyett csak kihúzta az ismertetőt, odadobta, majd kicsit odébb állt.

A cetlin valami ilyesmi volt olvasható: „A mai rohanó világban a stressz nagyon sokszor nincs jó hatással a férfiakra. A munkahelyi gondok, a rohanás elsőként a házaséletre mérnek csapást.” Itt már vinnyogva röhögtünk a pulton. Kicsit még pihegtünk, megtörölgettük a szemünket, és köszönettel visszautasítottuk az indiai viagrát.

Jó hangulatban mentünk tovább turkálni a jógakönyves boltba. Vettünk pár pólót, nekem egy sálat, hogy a bájaimat takargatni tudjam a kackiás bajuszú indiai pasik elől. Sajnos, a csupasz női kar jelenti Indiában az abszolút szexepilt, a kardigánok viszont elviselhetetlenül melegek déltájban. Ilyenkor lép a képbe a sál: bele lehet burkolózni, mégis szellős, mindenki boldog. Szerencsétlen eladó kislány keményen megküzdött velünk, mert nem akartunk semmiből sem csicsásat, meg selymet, meg arannyal átszőttet, de azért a végén találtunk jó darabokat.

Majd hazatepertünk, Szabi elrohant beiratkozni Vinayhoz, és vitte a jógaszerkóját is, hátha már kezdhet. Kezdés szerdán, úgyhogy hazacuccolt, összekaptam magam és átmentünk meditálni a Misztikus Iskolába. Ma Nadi Brahma meditáció volt, az első félórában zümmögtünk, majd a karunkat tekergettük 15 percig, majd a végén 15 perc fekvés hullapózban, savaszanában. Jai Prakash volt még ott rajtunk kívül, elmagyarázta, mit kell majd csinálni, aztán leült és együtt végigzümmögtük, köröztük az egészet. Mókás kis meditáció volt, egészen kezdünk rákattani a Mystic Schoolra.

Már hét felé jártunk, amikor elkezdtünk éttermet keresni. Biztos sok szokott lenni Gokulamban is, de mi hirtelen egyet sem találtunk, ezért Szabi egy (számára is) váratlan fordulattal a belváros felé indult, ott kerestünk egyet. Szabi amúgy elhatározta, komolyan felturbózza magát a Forma-1-re, vagy vmi hasonló versenyre. Indiai kollégái (akik szintén ilyen álmokat dédelgetnek) lelkesen vesznek részt ebben a játékban. Mostanában már dudálnia sem kell nagyon, az én sikolyom pótolja a dudát. Csak akkor hajlandó lassítani, ha megfenyegetem, hogy rárókázom az összes ajurvédikus cuccot, és azok majd szétmarják a pólóját.

(Másrészről én viszont csirke vagyok. Valószínűleg soha nem merészkednék bele a forgalomba, Szabi viszont annyira beilleszkedett, hogy már csak a bajuszkáját kéne megnöveszteni a tökéletes indiai hatáshoz.)

Az étterem ideálisnak tűnt: sehol senki, egy nagy hodályban. Kaptunk egy étlapot is, és már épp megegyeztünk, hogy nyugodtan ehetünk halat, meg garnélát, egyik sem számít húsnak, amikor jött a pincér, és elmagyarázta, hogy mit lehet enni. Kb 5 tételről volt szó, hal, garnéla nincs, csirke, birka van. Az utcán látott állapotok alapján – a helyiek nem bánnak valami fényesen az állatokkal, a tehenekkel sem – úgy döntöttünk, hogy maradunk a vegós ételeknél.

Szabi karfiol curryt kapott a végen, én egy méregerős, paprikás curryt, meg palacsintajellegű lepényféleséget.

Amikor jött a pincér érdeklődni, hogy milyenek az ételek, én nem tudtam érdemben reagálni, túlságosan lefoglalt, hogy lehűtsem a nyelvem a joghurtomban, illetve ne bőgjek hangosan. Szabi faarccal közölte, hogy „pikáns, nem értem mi ezzel a gondod, nem is csípős” és tolta be a fejébe a curryt. Mit tesz a jóga. Tegnap kétszer volt gyakorolni, biztos attól ilyen azbeszt. Pincérünk közölte, hogy enyhíthet a csípősségen, ha akarom. Hálásan megköszöntem, és az este további részében a kövekező mantrát hallgattam újra, meg újra: „nem is volt csípős, kár volt felhígíttatni”.

Aztán már nagyon álmosak lettünk és hazafurikáztunk a kis kosznegyedünkbe, Laxmipuramba. Szabinak reggel jóga, aztán visszakocogunk az Apollóba az én kis gülüszemű dokimhoz. Ha tovább javulgatok, akkor szerda reggel már én is menni akarok jógázni, csak nem a hajnali csoportba, hanem a nyolcórásba. Remélem áldását adja a doki.

Orsi, 2009. augusztus 31.