A mai nap az én reszortom. Reggel még úgy tűnt: magvas filozófiai felismeréseket osztok majd meg veletek, az ágyamból, mert max erre leszek képes. A láz már régen elmúlt, és szépen javulgatnak az izületeim is, de vannak gyenge pontok: csukló, térd. Macerás lenne így vinyászát ugrálgatni (az egyes ászanák közti dinamikus átvezető gyakorlatsor), de nagyon remélem, hogy az ajurvéda csodát tesz majd ott, ahol a nyugati medicina csúfos kudarcot vallott.
Amúgy valószínűleg még zuhanyozni is szúnyogirtóval bőségesen bekenegetve kellett volna menni, bár már az első naptól kezdve kentük magukat mindennel. Belülről is védekeztünk: fokhagymatablettákat és B vitamint szedtünk, azért hogy már a bőrünk szaga is taszítsa a kis férgeket. Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy megspóroljak egy: „Nade miértnemkentedmagadvalamivel?” kérdést az összes aggodalmaskodó családtagomnak, barátomnak, szeretettemnek.
Erősen gyanítom, hogy valami más ok húzódhat itt meg a háttérben. Lehet, hogy túlhajszoltam magam, és a testemnek most pihenő kell, ha így, hát így. Lehet, hogy az ashtanga helyett, most más tanárokhoz fogok járni, akik olyasmit tanítanak, amit tropa térddel is meg lehet csinálni. Vagy festeni fogok, vagy meditálni többet, oly sok lehetőség van itt. Szerdától Szabi is ad egy fülest a hídnak, beiratkozott Vinay Kumarhoz, az ő kis hátrahajlásokat csiszoló tanfolyamára. Már megeskettem, hogy mindent megtanít nekem, amit a mester átad.
A mai reggeli után elhatároztuk, hogy visszamegyünk a spéci jógakönyves boltba és veszünk még ezt-azt. Illetve először beugrunk egy másik ajurvédikus gyógyszertárba, és megpróbáljuk összeszedni a hiányzó gyógyszereket. A neten fellelt indiai cikkek szerint az ajurvédikus gyógyszerek között vannak olyanok, amelyek segítik a gyógyulást. Egyet már beszereztünk két napja, de hiányzott még egy kettő. Meg malária ellen is akartunk gyógyszert.
Egy mufurc kis ürge volt a boltos, biztos ami biztos alapon megtartott egy bő méter távolságot a pult mögött, onnan dobálta nekünk a szükséges bogyókat. Mivel beszélt angolul, megkérdeztem tőle, hogy tényleg a listán lévő cuccok kellenek-e. Jóváhagyta az egészet, aztán ránézett Szabira és hozzácsapott még egy kis dobozkát, hogy ez meg neki kell. Helyes kis rózsaszín oroszlánok bömböltek a dobozon, de a név semmitmondó volt. Kérdeztük mi az, felelet helyett csak kihúzta az ismertetőt, odadobta, majd kicsit odébb állt.
A cetlin valami ilyesmi volt olvasható: „A mai rohanó világban a stressz nagyon sokszor nincs jó hatással a férfiakra. A munkahelyi gondok, a rohanás elsőként a házaséletre mérnek csapást.” Itt már vinnyogva röhögtünk a pulton. Kicsit még pihegtünk, megtörölgettük a szemünket, és köszönettel visszautasítottuk az indiai viagrát.
Jó hangulatban mentünk tovább turkálni a jógakönyves boltba. Vettünk pár pólót, nekem egy sálat, hogy a bájaimat takargatni tudjam a kackiás bajuszú indiai pasik elől. Sajnos, a csupasz női kar jelenti Indiában az abszolút szexepilt, a kardigánok viszont elviselhetetlenül melegek déltájban. Ilyenkor lép a képbe a sál: bele lehet burkolózni, mégis szellős, mindenki boldog. Szerencsétlen eladó kislány keményen megküzdött velünk, mert nem akartunk semmiből sem csicsásat, meg selymet, meg arannyal átszőttet, de azért a végén találtunk jó darabokat.
Majd hazatepertünk, Szabi elrohant beiratkozni Vinayhoz, és vitte a jógaszerkóját is, hátha már kezdhet. Kezdés szerdán, úgyhogy hazacuccolt, összekaptam magam és átmentünk meditálni a Misztikus Iskolába. Ma Nadi Brahma meditáció volt, az első félórában zümmögtünk, majd a karunkat tekergettük 15 percig, majd a végén 15 perc fekvés hullapózban, savaszanában. Jai Prakash volt még ott rajtunk kívül, elmagyarázta, mit kell majd csinálni, aztán leült és együtt végigzümmögtük, köröztük az egészet. Mókás kis meditáció volt, egészen kezdünk rákattani a Mystic Schoolra.
Már hét felé jártunk, amikor elkezdtünk éttermet keresni. Biztos sok szokott lenni Gokulamban is, de mi hirtelen egyet sem találtunk, ezért Szabi egy (számára is) váratlan fordulattal a belváros felé indult, ott kerestünk egyet. Szabi amúgy elhatározta, komolyan felturbózza magát a Forma-1-re, vagy vmi hasonló versenyre. Indiai kollégái (akik szintén ilyen álmokat dédelgetnek) lelkesen vesznek részt ebben a játékban. Mostanában már dudálnia sem kell nagyon, az én sikolyom pótolja a dudát. Csak akkor hajlandó lassítani, ha megfenyegetem, hogy rárókázom az összes ajurvédikus cuccot, és azok majd szétmarják a pólóját.
(Másrészről én viszont csirke vagyok. Valószínűleg soha nem merészkednék bele a forgalomba, Szabi viszont annyira beilleszkedett, hogy már csak a bajuszkáját kéne megnöveszteni a tökéletes indiai hatáshoz.)
Az étterem ideálisnak tűnt: sehol senki, egy nagy hodályban. Kaptunk egy étlapot is, és már épp megegyeztünk, hogy nyugodtan ehetünk halat, meg garnélát, egyik sem számít húsnak, amikor jött a pincér, és elmagyarázta, hogy mit lehet enni. Kb 5 tételről volt szó, hal, garnéla nincs, csirke, birka van. Az utcán látott állapotok alapján – a helyiek nem bánnak valami fényesen az állatokkal, a tehenekkel sem – úgy döntöttünk, hogy maradunk a vegós ételeknél.
Szabi karfiol curryt kapott a végen, én egy méregerős, paprikás curryt, meg palacsintajellegű lepényféleséget.
Amikor jött a pincér érdeklődni, hogy milyenek az ételek, én nem tudtam érdemben reagálni, túlságosan lefoglalt, hogy lehűtsem a nyelvem a joghurtomban, illetve ne bőgjek hangosan. Szabi faarccal közölte, hogy „pikáns, nem értem mi ezzel a gondod, nem is csípős” és tolta be a fejébe a curryt. Mit tesz a jóga. Tegnap kétszer volt gyakorolni, biztos attól ilyen azbeszt. Pincérünk közölte, hogy enyhíthet a csípősségen, ha akarom. Hálásan megköszöntem, és az este további részében a kövekező mantrát hallgattam újra, meg újra: „nem is volt csípős, kár volt felhígíttatni”.
Aztán már nagyon álmosak lettünk és hazafurikáztunk a kis kosznegyedünkbe, Laxmipuramba. Szabinak reggel jóga, aztán visszakocogunk az Apollóba az én kis gülüszemű dokimhoz. Ha tovább javulgatok, akkor szerda reggel már én is menni akarok jógázni, csak nem a hajnali csoportba, hanem a nyolcórásba. Remélem áldását adja a doki.
Orsi, 2009. augusztus 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése