Backbending

5:45-kor csörgött az óra, letelt az egy napos jóga szabadság, viszonylag könnyen felkeltem, lehet, hogy még a végén korán kelő leszek, nem hinném, kutyából nem lesz szalonna. A vasárnap reggeli órák mindig önálló gyakorlások, tanár nincs, mindenki küzd egyedül a világ ellen. A ma reggelinek nem volt túl nagy népszerűsége, rajtam kívül egy angol pár merészkedett le, még a nyitó mantrát is csak magunkban mondtuk, úgy tűnik, nem akarnak szocializálódni. Sejtettem, hogy nem ez lesz az évszázad gyakorlása, így nem voltak túlzott elvárásaim, de úgy tűnik ők még lazábbra vették a figurát, az álló gyakorlatsor végén rögtön hanyat vágták magukat, és már relaxáltak is. Ezen a ponton egy kicsit nekem is megremegett a térdem, de gondoltam, ha most abbahagyom, akkor máskor is bocsánatos bűn lesz, régebben csináltam ilyet, de semmi értelme. Egyébként is pont Krisnamacharja – 20. század talán legnagyobb jóga alakja, az ő tanítványai alapítottak számos jóga iskolát, pl Iyangar és az Astanga - képe alá tettem le a matracomat, aki olyan szigorúan nézett, hogy fülemet farkamat behúzva folytattam magányos harcomat. Már majdnem a végére értem, amikor besodródott a terembe egy kínai, kicsit szöszmötölt, majd elkezdte darálni, én lassan befejeztem és odakacsintottam Krisnamacsarjára, tessék itt az újabb áldozat. Kint már várt a későbbi csoport, bár azt nem fogtam, hogy önálló gyakorlás esetén mért nem jönnek be a terembe csak úgy, na mindegy, úgy tűnik ma senkinek nem akaródzik elkezdenie.

Otthon letusoltam és Orsit összegereblyézve átmentünk a Mandalába, ahol a csávó ránk nézett és már rottyantotta is a zabkását, gyerekkorom egyik függősége itt talált meg újra, azt hiszem a hátralévő három hétben csak ezt fogom tolni reggelire, némi gyümölcssalátával megspékelve. Orsi hozott a helyi macskának valami jó magyar sonkakrémet, és azt próbálta belétuszkolni, szegény macska egy ideig udvariasan majszolgatta, majd odébbállt, megvan az ellenszer a lejmoló macskákra, éljen a magyar konzervipar! Orsi a reggeli végéig egészen jól bírta, még némi szocializációra is futotta erejéből a Mandalába vetődő versenyzőkkel, majd lassan elkezdett darabosodni, széles vásznú montázzsá alakult, és a végstádiumban atomjaira hullott, amikor már a tőmondatok sem jutottak át az alagúton, akkor önként beismerte, hogy itt az ideje aludni. Persze nem panaszkodom, az utóbbi huszonnégy órából már csak tizennyolcat aludt, így határozottan felfelé ívelő pályára állt.

Ezek után olvastam, tanulmányoztam a beszerzett Astanga: Practice and Philosophy című remekművet, ami egyébként tényleg jó, ajánlom az otthoni szenvedélybetegek figyelmébe is, kevés ilyen mély, időnként az anatómia szintjére is lemenő összefoglaló könyv létezik a jógáról, Gregor Maehle szerzeménye. Amikor elegem lett a jógából, akkor gondoltam most már feldolgozom a munkahelyi leveleket is, és belefutottam egy lebilincselő olvasmányba (KTM kiadási kötelezettségvállalások kezelése, akinek mond valamit, légy szíves tolmácsoljátok a KTM-esek felé, fenomenális).

Egy idő után persze elkezdett zizegni a zabszem a seggemben, így elmentem egy kis levezető motorozásra, szmoggal teli hűs szellő csapkodta az arcomat, kiló számra nyeltem a port és a szúnyogokat, remélem az emésztő rendszeren keresztül nem terjesztenek chikungunya lázhoz hasonlatos nyalánkságokat. Végül a délutáni backbending és hipopening órán kötöttem ki, ezt a múlt héten kihagytuk, mert akkor még olyan illúzióink voltak, hogy egy asszimilációs hetet töltünk napi mindössze egy gyakorlással, és csak a következő héttől csapunk bele a forró lecsóba, hát ez a hét is eljött. Ajay érdeklődött, hogy mi van Orsival, gondoltam egy kicsit ugratom, hogy a híresen szadista órái Orsinak enyhe fuvallatok, így kénytelen volt átváltani a K1-re, de aztán kellő tiszteletet tanúsítva elárultam, hogy igaziból csak szimulál. Az órát nem véletlenül hívják így, valóban csupa hátra hajlítás, az én híresen hajlékony gerincem ezt kábé az óra feléig tolerálta, onnantól kezdve minden második gyakorlatot csináltam, majd derékmasszírozó gördülések a matracon, remélem holnap fogok tudni járni. Egyébként maga az óra nagyon hasznos, úgyhogy el is határoztam, hogy beiratkozok egy délutáni ilyen jellegű kiképzésre, sosem árt, nehogy már valami maradandóbb sérülés nélkül menjek haza Indiából!

Óra után Orsit ismét felrángattam a felszínre, kaja egy közeli, indiaiak által igen preferált helyen, Mahes Prasad, eddig sosem okozott csalódást, még akkor sem, ha nem tudtam mit rendelek. Próbáltunk olyan időpontban menni, hogy az általunk is ismert kajákat is lehessen rendelni, de mivel hatra értünk oda és héttől van szélesebb választék, ez nem jött össze, így véletlen szerűen bökdöstünk rá az étlapon dolgokra. Miután az egész asztal tele lett bizarabbnál bizarabb dolgokkal, a nagy számok törvénye alapján találtunk közötte egészen ehető dolgokat is. Időközben csatlakozott hozzánk egy angol lány, aki ma érkezett Mysoreba, Pakisztánban töltött néhány hetet, majd vonaton átment Delhibe, és utána ledöcögött Mysoreba, wow, vannak nálunk is betegebbek. Bár az állította, hogy Pakisztán a legjobb hely, nem biztos, hogy fehér nőként ott kolbászolnék, ő tudja, gondolom jövőre megnéz egy afrikai katonai rezsimet.

Este a változatosság kedvéért motoroztam egy kicsit, többször megkerültem a fényárban úszó palotát, szlalomoztam a riksák között, és versenyt gyorsultam egy szekérrel, döntetlenre hoztuk ki. Mikor visszaértem Orsi még mindig fent volt, biztos benyomott egy csomó gyorsítót, így egész jót beszélgettünk, holnap megpróbálom rávenni, hogy ő írja a blogot, valahogy demonstrálni kell, hogy még él.

A csatolt képek a Mandalában készültek, ha már ennyi időt töltünk itt, mint net és szocializációs központ, lássátok milyen egy nyugatias indiai kávézó, az én kedvencem a koponya, mihez tartás végett.

Szabi, 2009. augusztus 30.