Namaste

Az elmúlt hónap sok érdekes dolgot hozott az életembe. Eljutottam Mysore-ba, ami közhely, de az astangások Mekkája, és nagyon remélem, hogy nem csak a kosz ragadt rám, hanem valami a hely szellemiségéből is. Persze az, amit én látok a helybe, valószínűleg köszönő viszonyban sincs azzal, amit egy helyi lakos érezhet. Amióta hazajöttem, vaskos filozófiai gondolatok keringenek a fejemben, az egyik ide kapcsolódhat: környező világunkról mindannyian más és más elképzelést hordozunk magunkban, aminek általában egymáshoz és a tényleges valósághoz sincs semmi köze. Az én Májszúrom tehát más, mint Szabié, vagy a többi jógásé, aki ott megfordult.

A blogból kiderült: nem félistenekként tértünk haza, mint azt eredetileg terveztük. Itt jön be a második nagy közhely: érdemes otthon hagyni az elvárásainkat. Gyerekként, mindenre nyitott szemmel, sokkal nagyobb élmény, mint elvárásaink fogságában nyüszögni, hogy nem ezt képzeltem el magamban, korábban.

Nekem tetszett az, hogy Indiában a vallás élő, lélegző dolog, a mindennapok része. Ha nem vallásnak hívjuk, akkor fogalmazzunk úgy: az ottaniak fejlesztik spirituális tudatosságukat. Nálunk ez nincs így, viszont a test, a lélek és a szellem fejlesztése egyformán fontos lenne.

Engem most ez a vonal fogott meg – a jógázás nyelvén szólva tehát: ne csak az ászanákat gyakorolgassuk szorgosan, de lassan kezdjünk el foglalkozni azzal is, mi van Patandzsali Jóga szútráiban, vegyük le a polcról a pránajámával, meditációval foglalkozó könyveket, és kezdjünk el dolgozni ezeken is.

Visszamennék-e? Biztos vagyok benne, hogy vissza fogok menni.

Mintha egy hegyen mennék felfelé, most kicsit kifújom magam, megnézem milyen a kilátás, de már látom: még sok lépcső sorakozik előttem.

Orsi, Budapest, 2009. szeptember 21.