Mivel néhány nap lemaradásban vagyunk és ez az utolsó bejegyzés, lévén, hogy már itthonról írom, így az utolsó napokat nem fogom nagyon túllihegni. A péntek úgyis elég felejtős napra sikeredett, kezdődött azzal, hogy ki akartunk próbálni egy új tanárt, Shesadri, aki egyébként igencsak híres itt a terepen. Prentice, egy fekete srác, előző nap letette a nagyesküt, hogy Shesadri tart órát péntek reggel a holdnap ellenére (teli és újholdkor nincs gyakorlás valamiért, én sosem fogtam, hogy miért, ehhez valószínűleg túl egyszerű vagyok), így gondosan felkeltünk ötkor, hogy odaérjünk háromnegyed hatra, mert állítólag mindig korábban kezd. Rajtunk kívül még két szerencsétlen arc lézengett a tetthelyen, Prentice persze sehol, hatkor kénytelenek voltunk elismerni, hogy itt ma nem lesz semmi, gratuláltunk egymásnak az impozáns gyakorláshoz és elkullogtunk. Orsi még előhúzott a tarsolyból egy n+1-ik jóga iskolát, ahol állítólag nem tartják a holdnapot, az „állítólag” szó épp nem volt a kedvencem, úgyhogy meggyőztem, hogy értsük meg az idők jeleit és felejtsük el ezt a mai reggelt, visszafeküdtünk. Délután az egy hónapos elmetisztító kúránkat akartuk megkoronázni egy kis lóversennyel, de az orrunk előtt zárták be a lovit, no para, Orsi kinézte a Dasara fesztivál egyik kezdő koncertjét, így rákészültünk, hogy egy kis nyivákolást hallgatunk. Nem bíztuk a véletlenre, negyed órával korábban megjelentünk a helyszínen, Orsi csak egy dolgot nézett el, a napot. Na ennyit a péntekről, nem lett piros betűs nap…
Orsival mindketten hiszünk az „ami nem megy azt erőltetni kell” filozófiában, így mivel állítólag Shehadri szombaton is tart órát, és nála a vasárnap a szünnap, ezért szombaton ismét felkeltünk ötkor és elkocogtunk háromnegyed hatra. Ez alkalommal az „állítólag” tényleg bejött, és bejutottunk a hőn áhított órára. Shesadri egy 55 körüli 150 centis maximum 45 kilót nyomó fazon, a látszat ellenére félelmetesen erős, csupa ín, óra végén egy legalább nyolcvan kilós amerikait simán a hátára vett és sószsák szerűen lóbálta, én valószínűleg kettétörtem volna a csávó alatt. A harmincas évei elején kezdett el gyakorolni és igen hamar úgy felszívta magát, hogy jóga bajnokságokat nyert, merthogy Indiában ilyenek is vannak, ami szerintem egy kicsit idegen a jógától, de persze a keresztényeknek is lassan gondolkozni kéne a rózsafüzér megmérettetéseken. Shesadri egyébként a finomabb vonalat képviseli az igazgatások terén, nem célja kézjegyének otthagyása maradandó sérülések formájában, minekután a csípőm és a combhajlítóm már úgy fájt, mint a fene, ezt én nem is nagyon bántam. Jelenlegi állapotomról körülbelül annyit, hogy egy sima előrehajlásnál (szaknyelven: Paschimottanasana) a lábujjaimat alig érem el, ami egy átlagos hajlékonyságú ember számára nem okoz problémát, szóval olyan szintre sikerült amortizálnom magam, mint amilyenen anno voltam, amikor elkezdtem jógázni. Ezt részben köszönhetem magamnak, részben Ajaynak, részben a napi két jóga úgy tűnik ilyen hirtelen beleugorva soknak bizonyult, sebaj, lehet mindent előröl kezdeni. Szóval Shesadri látta rajtam, hogy igencsak kripli vagyok, így csak ritkán jött oda megolajozni a tolószékemet, bezzeg Orsi kiváló alanynak bizonyult, lelkesen ráállt a hátára különböző asanákban, egyébként, mint a kép is illusztrálja kedvenc időtöltése a különböző egyensúlyozó pozíciók gyakorlása jógázó versenyzők hátán.
Szombati nap további része a búcsúzkodó turnék jegyében telt, nekem ez nem erősségem, így időnként csak Orsi képviselt minket, az én egyszerű lelkem a legtöbb könnycseppet a motort simogatva hullatta. Azért a búcsúzkodás és még némi ajándék nevű kacat beszerzése mellett sikerült időt szakítanunk arra, hogy a pénteken elszalasztott lovira is kijussunk. Sajnos élő futam nem volt, csak kivetítőkön közvetítettek egy másik városból. Egy indiai lelkesen próbálta magyarázni hogyan működik a rendszer, de mivel Orsinak és nekem is ez volt az első kalandunk a lovin, nem sikerült felfogni a cuccot, így nem is szabadítottuk meg magunk a maradék kopejkánktól, hanem csak körbesétáltunk, majd miután meguntuk a rendkívüli izgatottság szimulálását a kivetítők előtt, kioldalogtunk. Ekkorra már amúgy is idő volt, haza kellett menni, behányni a cuccokat a bőröndbe és tippli. A hazafele utat inkább hagyjuk, csak az angol szleng kifejező erejét tudom segítségül hívni: pain in the ass… húsz órányi szűkölés különböző kényelmetlen székekben.
Orsival feladtuk egymásnak a leckét, írunk egy kicsit az elmúlt egy hónapról összegezve a jógás vonatkozásait, eredményeit (?), meghogy egyébként is mit jelent nekünk ez az egész, úgyhogy most vakarom a fejem rendesen. Időnként amúgy is megkapom a kérdéseket: Minek csinálod? Tudsz már lebegni? Azért utazod át a fél világot, hogy ne szeretkezz, piálj és érezd jól magad? Nos, a kérdések el kell ismernem, jogosak, és akkor ezennel nyilvánosan is vállalom: tudok lebegni! De ennek körülményeit inkább hagyjuk.
Gondoltam írok egy kicsit az astanga jógáról általánosságban, de erről amúgy is annyi anyagot lehet találni a neten, és aki eddig eljutott ennek a blognak az olvasásában gondolom kicsit utánanézett, legalább néhány videot a youtube-on, így inkább nézzük a jógás pályafutásomat. Kicsit több, mint három évvel ezelőtt kezdtem, amikor Thaiföldön dolgoztam egy ideig. Bangkok legalább annyira emberbarát környezet, mint az indiai nagyvárosok, futni, úszni nem lehet, kondizni mindig is utáltam. A jóga valamiért már korábban is foglalkoztatott, egyszer még egyetemista koromban elmentem egy órára, ami kimerült a cicahát gyakorlásában, így akkori pályafutásom csúnya gellert kapott. Thaiföldön felötlött bennem, hogy lehet, hogy megér még egy próbát, mégiscsak keleten vagyok, itt talán nagyobb kultúrája van, úgyhogy beklimpíroztam a google-be, és el is mentem az első helyre, amit kidobott. Amikor beállítottam rám néztek (majdnem tíz kilóval nehezebb voltam, mint most) és rögtön beosztottak a kezdő csoportba, ahol a többi taigetosz szökevénnyel együtt másfél órán keresztül hajolgattunk, fekvőtámaszokat nyomtunk, felüléseket csináltunk, és végén jutalom képen öt percet feküdhettünk. Mint utólag rájöttem a jóga bemelegítő gyakorlatának, a napüdvözleteknek a rávezető gyakorlatait csináltuk, mert még azt sem nézték ki belőlünk, hogy azokat letoljuk, meg kell jegyezzem, igazuk volt. A lényeg, hogy az az óra akkora jobb horog volt, hogy másnap meg se tudtam mozdulni, de már akkor is fafejű lévén, másnap visszamentem, és ez így ment egy hónapig minden nap, amikor azt mondta a tanár, hogy most már mehetek rendes órára, hallelúja! A rendes órán már csináltuk az astanga gyakorlatokat nyújtások, kitartások, egyensúlyozó gyakorlatok, stb… csak olyan elemeket, amiket a tanár épp jónak ítélt és kinézett a társaságból, ezt a típusú jógát astanga vinyasa jógának hívták, tehát nem a klasszikus astanga jóga sorozatot csináltuk. Azóta többször feltettem magamnak a kérdést, hogy mért ragadtam ott. A válasz több mindenből adódik össze, először is jó érzéssel töltött el, hogy végre mozgok. Másodszor, ennek következménye képen egy hónapnyi izzadságban való tocsogás után, megszűntem tohonyának lenni, ami erős lökést ad az ember önbecsülésének. Harmadszor, mivel a jóga valahol a fájdalmas és a kényelmes határán lavírozik, a teljesítmény sportokhoz hasonlóan a szervezet megjutalmazza a versenyzőt némi endorfinnal, és erre pedig rá lehet szokni, szóval a jóga addiktív. Negyedszer, mint minden emberben bennem is kialakult, a basszus ez a póz milyen gizda, én is tudni akarom mentalitás. Ezek együtt akkora kezdő lökést adtak, ami hónapokra, sőt, majdnem az első két évre kihatottak.
Aztán hazajöttem, a fejlődés és a lendület is szépen lassult, ami természetes volt, az ember mindig az elején fejlődik a leggyorsabban, ezt persze fel kell dolgozni mentálisan, sajnos ezen néhányan el szoktak bukni. A kezdeti mozgatórugók veszítettek erejükből, természetessé vált, hogy nem vagyok tohonya, endorfin már nem igazán termelődött, a nagyon gizda pózok annyira nehezek, hogy fényévekre vagyok tőlük, szóval bennem is felmerült a kérdés, mért is csinálom ezt? Egy ideig a megszokás vitt előre, de egyszer egyszer sikerült elcsípni egy olyan gyakorlást, amikor az ember olyan tudat állapotba kerül, hogy gyakorlatilag nincs semmi. Ez elég hülyén hangzik, pedig ezek a legjobbak, nem számít mi van körülötted, mi fáj, és igaziból te sem számítasz, drogos berkekből biztos lehetne valami párhuzamot hozni, csak nem elég széles a palettám. Hogy ilyenkor mi zajlik le a tudatban és a szervezetben, fogalmam sincs, de a gyakorlás után is hatása van, csak sajnos ritka, legalábbis nekem.
Na ennyit a jógás bullshit bingoról, a lényeg, hogy még mindig nyomom, és érdekel a dolog, és ezt remélem Mysore se tudta lerombolni. Merthogy bármennyire is szeretnék pozitívan nyilatkozni, inkább őszinte leszek, az egy dolog, hogy az ember egy helyben topog, de sajnos időnként vissza is fejlődik. Lehet, hogy túl nagy slunggal szaladtunk neki, és persze a betegség sem segített. Februárban sikerült úgy megsértenem a térdszalagjaimat, hogy mostanában kezdhetem finoman újra tekergetni csak a térdemet, pl féllótusz, hát remélem, hogy most nem követtem el ugyanezt a csípőmmel. Szóval híres Mysore ide vagy oda, az út nem csak egyenes.
No hát ennyit a jógázásomról, a miértekről és Mysore szerepéről, ez is egy tapasztalat volt, a lelkesedésem szerencsére nem szenvedett csorbát, most lehet egy kicsit visszalépni az alapokhoz és megint koncentrálni a légzésre, izomzárakra, és regenerálódni. Elnézést azoktól, akiknek ez már nagyon szakzsargon, de remélem ezalatt az egy hónap alatt van olyan akinek felkeltettük az érdeklődését, szeretné érteni a sok hablatyot, és ki szeretné próbálni a cuccot, úgyhogy lehet jönni vagy ebbe a stúdióba, vagy aki nagyobb büntetésre vágyik, mindezt lehet csinálni fűtött teremben is:
Mielőtt teljesen szánalmas marketingfogássá alacsonyítanám a blogunkat, inkább elköszönök, nekem ez volt az utolsó bejegyzésem, Orsi még ígért egyet a saját tapasztalatairól.
Egyébként bármennyi hülyeséget hordok itt össze az élet nagy kérdéseiről, Douglas Adams óta tudjuk a választ…
Szabi, Budapest, 2009. szeptember 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése