In the jungle

Ma már teljesen fitten ébredtem, semmi háborgás, úgy tűnik mégsem tepsiben megyek haza. Nem tudom mi volt ez, de egy gyors vonat sebességével robogott át rajtam, és néhány kellemetlen emléken kívül nem sok mindent hagyott bennem, na mindegy, a lényeg, hogy most már a dögkeselyűk is csalódottan pislognak rám.

A reggeli órára kicsit félve közelítettünk, mert csütörtök reggelenként a híres, hírhedt vinyasa órákra kerül sor, ami azt jelenti, hogy ilyenkor nem a szokásos astanga jóga sorozatot tolják a versenyzők, hanem a pozíciók közötti átvezető mozdulatsor, un. Vinyasa – http://www.youtube.com/watch?v=gJOWmcHeX88&NR=1 (nehogy azt higgyétek, hogy mi is így tudjuk) -, megfelelő kivitelezéséhez szükséges rávezető gyakorlatokat. Ha nem ilyen körmönfontan akarnék fogalmazni, akkor ezt a típusú órát csak idegenlégiós kiképzésnek hívnám, brutál mennyiségű has-, és törzsizom gyakorlattal, címszavakban: fekvőtámasz, felülés, falra fel-, leugrálás, hátrabukfenc kézenállással, stb… szóval minden, ami megalapozza, hogy az ember a cipőfűzőjét napokig csak székre leroskadva tudja bekötni. Mondanom sem kell, hogy a stabilabb versenyzők (pl. Mr. Fültágító Laurence, aki már húzza itt egy ideje), sőt még a nyolc éves kis japó is, rezzenéstelen arccal nyomták végig. Az óra hatása nem maradt el, viharverten csúsztunk vissza a szállásra. Letoltuk a reggeli köröket: továbbra is kímélő üzemmódú zabkása, gyümölcssaláta, kihagyhatatlan kalandozás a cyber térben: levelezés, skype, hírek, stb. Ez már egyre olajozottabban megy, így tizenegykor már partiképesek is voltunk, és elindultunk a napok óta halogatott állatkertnézőbe.

Meglepő módon egyből megtaláltuk, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az egész út folyamán egyszer kellett kanyarodni és annak helyszínét is jó alaposan kiveséztük előre, mert hogy okulva az elmúlt napok sorozatos bénázásaiból, indulás előtt újabban már útvonalat is tervezünk a neten, a nyomtatott térkép Mysoreról csak legenda. Már kívülről is egész összeszedettnek tűnt az állatkert, nem hiába ajánlották többen is, de az igazi kellemes meglepetés csak bent ért minket. Én személy szerint néhány négyzetméteren kucorgó, szomorú szemű állatokat vártam, ehhez képest mindegyiknek akkora élettere volt, hogy ha láttak volna minket a zárkáinkban (szállásunk), akkor biztos gyűjtést szerveznek a megmentésünkre. Különböző színű, szagú, méretű madarakkal kezdődött a sor, majd átcsaptunk a kisemlősökbe, itt a legérdekesebb az a szerzet volt, amelyik egy mókus és

egy lajhár meg nem értett románcából születhetett. Mókusok egyébként az egész állatkert területén dögivel voltak, körülbelül, mint nálunk otthon a galambok, és hihetetlen sebességgel tudták elcsórni a kaját a többi állat elől. A következő részt a főemlősöknek szentelték, egy fehér tigrisen kívül – akit B.K.S Iyengar, egy híres jóga oktató adoptált, mert itt ilyet is lehet – mindenki az árnyékban lebzselt.

Ezután érkeztünk meg a majmok bolygójára, ide aztán tényleg minden létező fajt összehordtak, mégis időnként az volt az érzésünk, hogy leginkább az emberszabású fehér majmok a legnépszerűbbek, több csoport is le akart velük fényképezkedni, egy idő után már komolyan fontolgattam, hogy pénzt kérek érte, ne csak ők húzzanak le folyton minket, de aztán maradt az emberbaráti szeretet. Orsi még cukorkát is osztogatott a gyerekeknek, akik ettől, és a nevünk elárulásától szinte eufórikus állapotba kerültek. Az állatkert többi részében láttunk elefántokat, zsíráfot, orrszarvút, kígyókat, stb. szóval az összes kihagyhatatlan cuccot. Orsi már félúton jelezte, hogy valami nem klappol, majd miután libabőrös lett és elkezdett fázni, kénytelen voltam beismerni, hogy nem csak szimulál. Úgy tűnik India nem adja magát könnyen, mindenkinek át kell vennie a wellcome package-et.

Miután Orsi bedobta a törölközőt, elindultam, hogy motorozok egyet, lassan függőségemmé válik az indiai közlekedésben való túlélési játék. Előtte még beugrottam enni egyet a szokásos indiai vegetáriánus éttermünkbe, ahol már törzsvendégként kezelnek, és rögtön ki is ültettek az ajtó mellé reprezentatív jelleggel. Ma egy kicsit nehezen sikerült szót érteni a pincérrel, de megint olyan hülye időpontban mentem, hogy alig volt választék, végül ez egyik szónál, amit sokat ismételt elkezdtem hevesen bólogatni, így kihozott valami szmöttyöt valami trutyival, egész ízletes volt, csak tudnám mit ettem.

A kaja után a terv az volt, hogy elindulok valamerre, majd jól elveszek, és utána lehet teperni a hazajutásért, azaz az elmúlt napok szokásos forgatókönyve. A terv annyira jól sikerült, hogy egy nyomornegyedben kötöttem ki, ahol valószínűleg fehér ember még nem nagyon járt, mert ahogy végighajtottam a viskók között szinte megállt az élet, és röpködtek utánam a szokásos kérdések: What’s your name? Where are you from? Végül feladtam, leálltam és a nevemért és a nemzetiségemért cserébe útbaigazítást kaptam néhány iskoláskorú gyerektől, az a tapasztalat eddig, hogy ők beszélnek a legjobban angolul. Miután sikerült kikászálódni az indiai favellából, elhatároztam, hogy felmegyek a Mysore melletti hegyre, amelyről valószínűleg kitűnő kilátás nyílik a városra. Ezt az útitervet nem nehéz kivitelezni, mert a hegy minden honnét látszik a városból, így talán még én is feltalálok. Menet közben észrevettem egy temetőt, és mivel ez Indiában úgysem gyakori látvány, gondoltam benézek, amúgy is sok mindent elárulnak egy kultúráról a temetkezési szokásai. Az egész temetőben egy lélek sem volt, kivéve egy sírrendezőt, ami az indiai állapotokhoz képest megdöbbentő csendet kölcsönzött a helynek. Egy ligetes park volt, ahol nagyjából rendezetten helyezték el az amúgy kissé jellegtelen sírokat. Nem igazán tudtam belőni, hogy milyen temető lehetett, mivel a hinduk hamvasztanak, ezért muszlimra tippeltem, de néhány síron a név és dátumok mellett hindu istenábrázolások is voltak, úgyhogy passz. Várom a megfejtéseket! Egyébként nekem az indiai temetkezési szokások közül a pársziké a legbizarabb, akik a tetemeket keselyűk martalékául hagyják a hallgatás tornyaiban, a dakhmákban. Évszázadok óta ugyanúgy zajlanak a sajátságos „temetések”, azonban a szennyezett levegő, a zaj, de legfőképp a tetemekben lévő gyógyszermaradványok miatt néhány éve fogyatkozni kezdtek a keselyűk. Ám a tradíciónak mégsem fog vége szakadni, a párszik újabb technológiákat hívtak segítségül: maró savakkal, illetve napkollektorokkal segítenek a holttestek mielőbbi elenyészésén. No ennyit a túlvilági kitérőről.

Ezután már nyíl egyenesen felrobogtam a hegyre, aminek a tetején egy kisebb falu és egy templom áll. Igencsak a turistákra van kihegyezve a dolog, mert rám is rögtön lecsaptak, hogy vegyem meg az összes műanyag szobrot, virágfűzért, fametszetet, és képeslapot, az utóbbiból egy tizes pakkot adtak 300 rúpiáért (1200 Ft), ami itt egy kisebb vagyon, nyilván egy fehér vagyok, akit kötelező átverni, na de ennyire! Mondtam nekik, hogy köszi, de nekem is van fényképezőm, hírtelen 50 rúpia lett az ár, majd valószínűleg még ment lejjebb, mert ahogy távolodtam továbbra is kiabált utánam. Ezután egy középiskolás talált meg, akinek az volt a comboja, hogy tudja Európa össze fővárosát, tényleg egész ügyes volt, nem ült fel olyan trükköknek, mint Monaco, meg Kelet-Németország, de végül Szarajevon elhasalt, úgyhogy feladtam neki a leckét, hogy nézzen utána a Jugoszláv utódállamoknak. Ez persze nem zavarta, minek után igen sok pénzt legombolt rólam, még forintot is adtam neki, állítólag gyűjtik a suliban a külföldi pénzeket, de ő legalább felmutatott valamit és nem csak a kezét nyújtogatta. Még megmutatta Mysoret felülről, valóban hatalmas város, már értem mért tévedünk el állandóan, azt mondta körülbelül nyolc millióan laknak itt, bár most megnéztem a neten és 2001-ben még csak 800ezer volt, valami sántít…

A hegyről lefele jövet még elkapott egy alapos zuhé, de megérdemeltem, mert épp kezdtem hiányolni az esőt az esősévszakból, Thaiföldön nem ehhez szoktam, de most jól megkaptam. Mikor visszaértem a szállásra Orsi még mindig a hullamerevséget gyakorolta, úgyhogy most én toltam belé rubophent, teát és némi kekszet, majd egy kicsit traktáltam a délutáni kalandokkal, végül hagytam tovább aludni. Lassan későre jár, úgyhogy én is megnyalom a párnát.

Szabi, 2009. augusztus 27.