Ízirájder, öcsém!

Orsi ma is teljesen paff volt, gyakorlatilag huszonnégy órát aludt egyfolytában, csak a rubophen miatt kelt fel időnként, teljesen rákattant, nem is értem mit eszik rajta, pedig jobbnál jobb drogokat vittem át neki. És mivel azt mondta, hogy ő inkább nem osztja meg a szürreális élményeit, így ma ismét enyém a klaviatúra:

A reggeli órát csak hatan kezdtük, eddig mindig legalább tízen voltunk, és ebből is ketten az első kanyarok után kisodródtak, így már csak négyen gyűrtük. A mai reggel amúgy is különösen hűvös volt, pulcsiba fáztam odafele menet, így négyen nem voltunk elegen, hogy rendesen beleheljük a termet, meglehetősen nyikorgós gyakorlásra sikeredett. A kis japót mellettem ez nem zavarta, egy órán keresztül szépen csinálta, majd lejárt a szavatossága és lefeküdt a matracra, innentől kezdve engem oktatott. Először is jobb, mint egy szúnyogriasztó, rögtön figyelmeztetett, amint megközelített egy kis dög, és lelkendezett, amikor megskalpoltam őket. Mindemellett arra is volt ereje, hogy pontos utasításokat adjon, mit hogy csináljak, rögtön kiszúrta, amikor egy kicsit hajlítottam a térdem, vagy egyéb módokon kummantottam, igazi kis szemfüles. Így ezen az órán teljes rivaldafényben voltam, mivel Ajaynak is elég ideje maradt mindenkivel személy szerint foglalkozni, így engem is szinte minden pózba belepaszírozott, már kezdem sejteni, hogy mire gondoltak az otthoniak, amikor azt tanácsolták, hogy vigyázzunk vele.

Az egyik ilyen belepaszírozásnál (hozzáértők számára: baddhakonászna), amikor Ajay épp csípőből letépte a felsőtestem, a kis japó szolidaritásból elkezdett szintén szenvedő hangokat hallatni, mire Ajay hirtelen abbahagyta a kínzásomat, ezért hálásan kacsingattam a kislányra. Egyébként ezek után bármilyen hihetetlen, mi nem mazochizmusból jógázunk, na de egyszer majd erről is írok, és akkor lerombolom a jóga és a mortal combat között eddig aprólékosan felépített párhuzamot.

Óra után visszakocogtam a szállásra, Orsit nem lehetett kirobbantani, így elintéztem, amit el kellett, ezzel most senkit nem untatnék, majd megint elindultam a városba egy kis motoros kavarásra. Most nem sikerült semmi extrát felfedezni, és már az eltévedés sem megy olyan könnyen, no persze a kitartó akarásnak mindig nyögés a vége, így időnként egy kicsit azért elbizonytalanodtam az érintett helyszíneket illetően.

Mivel úgyis megígértem, hogy írok a felejthetetlen indiai közlekedésről ezért ennyi tapasztalat után már megteszem.

Először is, ha az ember az indiai utakra téved, akkor szakítani kell az összes itthoni prekoncepcióval, azt hittem, hogy ezt anno Bangkokban megtanultam, de nem, ez az igazi dzsungel! Itt a közlekedési táblák, sávok, felfestések, a lámpák, sőt még a forgalomirányító rendőrök is csak játszásiból vannak. Még egykoron a britek erőltették rá a kresz nevű béklyót az indiaikra, akik annyira elfogadó népség, hogy gondolom megvonták a vállukat és a birtek kedvéért belementek a játékba, de igaziból nincs mit szépíteni, leszarják. A kresz nevű látszatintézmény mellett az élet kialakított egyéb szabályokat:

- ne érdekeljen, hogy hány sáv van az útra festve, igaziból annyian mehetnek egymás mellett, ahányan elférnek

- alapvetően a tömeged határozza meg a tekintélyed, ebből kifolyólag sose perlekedj egy busszal, főleg ha kismotoron ülsz, nem fog kitérni előled, még ha a te sávodban is jön szembe (!)

- ne várd el a többiektől, hogy észrevegyenek téged, ha nem jelzed, hogy jössz, és itt lép be a képbe a duda

- legyél egyértelmű és határozott, a tömeg után az erő a második dominancia faktor

- az útirányok viszonylagosak, a közlekedők újraértelmezhetik, így ne lepődj meg, ha hat sávos, középen betonággyal elválasztott úton hirtelen egy nagyobb falka jön veled szembe, amikor te az általad jónak hitt oldalon mész

- a piros lámpákon zavartalanul át lehet hajtani, kivéve, ha számlálós a lámpa, és esetleg egy rendőrrel is meg van nehezítve, na persze azért időnként ezt is meg lehet szegni

- a dudát nem dísznek szerelték a gépjárművekbe, és nem is azért, hogy a többieket molesztáld, hanem hogy folyamatosan nyomd, hogy a többiek tudják merre vagy, ez elsőre egy nyugatinak irritáló, mert megszokta, hogy otthon az illetlen duda használatért kövezés jár, de itt ez alap

- az úton masírozó, esetleg a közepén megálló teheneket és egyéb állatokat tartsd tiszteletben, a játék kedvéért beépített statiszták, un. lassan mozgó objektumok

Ha ezeket a szabályokat az ember magáévá teszi és van benne kellő bátorság (az elején szinte vakmerőség, hogy fejest ugorjon), akkor előbb utóbb elsajátítja az indiai közlekedési etikettet, és szépen lassan elkezdi élvezni ezt a nagy össznépi játékot, mert másnak nem is nagyon tudnám definiálni.

Robogón külön élmény a játék, például a kereszteződésben be lehet állni a riksák és a buszok elé, majd másodpercekkel mielőtt zöldre váltana a lámpa (csak a visszaszámlálósaknál működik, amúgy is csak ott kell megállni) ki lehet lőni a kereszteződésbe, úgy, hogy még szinte súrolod a merőleges irányú forgalmat. Innentől kezdve lehet izgulni, hogy mikor érnek utol a buszok és dudálnak, tolnak le kegyetlenül, csak hogy tudd hol a helyed.

Kicsit nehezítik a pályát, hogy időnként a buszokból kihajolnak versenyzők, akik könnyítenek eldugult orrjárataikon, és ezeket nyílván nem szeretnénk telibe kapni, így busz mellett fokozottan figyelni kell, olyanra is láttunk példát, aki a gyomorbajain enyhített az ablakon keresztül, szerencsére a köztünk levő cirka tíz méter még lehetőséget adott egy gyors kikerülésre. Ja, és persze az utak minősége és a meglepő helyeken felbukkanni bíró, néha hármas csoportokban járó fekvőrendőrök is színesítik az élményt.

Amit én itt most már jó néhány soron keresztül fejtegettem a franciák egy mondattal összefoglalták nekünk az első nap: „In the traffic there is no rule, just stay really focused!” És innét már egyenesen adódik a párhuzam, és a megfejtés, hogy a jógásoknak mért jöhet be annyira az indiai közlekedés, ha az astanga egy mozgó meditáció, akkor ez még egyértelműben az, nem veszítheted el a fókuszt, és ez teljesen kikapcsol. Ez persze arra is választ ad, hogy ha valakinek bejön a dolog, akkor mért lesz addiktív, így ha valami hiányozni fog Indiából, akkor ez biztosan.

Na ennyit akartam megosztani a közlekedésről, a nap hátralévő része már nem volt ennyire érdekes, Orsival elmentem egy rehabilitációs sétára, egészen a szomszédban lévő parkig, ahol egy kosármeccset néztünk. Ez volt az első alkalom, hogy valami érdekesebbnek bizonyult nálunk, így nyugodtan üldögélhettünk folytonos fürkésző pillantások nélkül. Utána visszacaplattunk és mondtam Orsinak, ha holnap reggel ismét rosszabbodik az állapota, akkor vagy bemegyünk a kórházba, vagy szerzek valahonnét egy pisztolyt és enyhítek a kínjain, még hezitál.

Szabi, 2009. augusztus 28.