Szombaton végre sort kerítettünk a sokat halogatott egy teljes napos kirándulásunkra. Mivel ez volt az utolsó jógaszünnap az ittlétünk alatt, így nem is volt esélyünk tovább tolni a dolgot, Orsinak meghagytam hiába szimulál bármit, megyünk és kész, szerencsére ezt ő is komolyan vette és nem jött elő semmilyen derékfájós dumával. A jógastúdió mindenesével lezsíroztuk az autót, ami 7:30-ra meg is érkezett az óljaink elé. Egy fiatal srác, mint később kiderült kétgyermekes családapa, volt a sofőr és már az elején kiderült, hogy lenne mit tanulnom tőle vezetési stílusban, amellett, hogy még a buszokat is mindig megpróbálta lenyomni, néha össze is jött neki, a dudát is mesterien kezelte, a tök üres úton is képes volt rátapadni, hátha valaki előugrik egy bokorból, ugyanakkor változatos dallamokat ütögetett rajta, rendkívül muzikálisnak bizonyult.
Első helyszínünk Mysoretól kb. százötven kilométerre, helyi terepviszonyok között több, mint két órás útra, fekvő Sravanabelagola (helyi moszkvics-slusszkulcs). A hely nevezetessége, hogy két szent hegy közé épült a falu és mindkét hegyet természetesen megnehezítették némi kolostorral. Odaérve heveny szitálásba kezdett az eső, és mint jól felkészült túrázók, természetesen nem volt nálunk semmi védőfelszerelés, úgyhogy a helyi trafikban megvettük a legcsinosabb ernyőket, Orsi jobban választott: rózsaszín virágmintás, és a helyi kacatárusokat azzal vigasztalva, hogy majd visszafelé megveszünk mindent, elindultunk a magasabb hegyre fölfele. Az enyhén lejtő vizes lépcsők megfelelően vicces küllemet kölcsönöztek a rendkívül koordinált mozgáskultúránknak, végül egy majdnem fél órás masszív fölfelé caplatás után megérkeztünk a szentélyhez, Orsinak állítólag azóta izomláz van a vádlijában, a derékfájós lemez már lejárt. A mostoha időjárási körülmények ellenére meglepően sokan voltak fent, megjegyezném, hogy szokás szerint majdnem mindenki kíváncsi volt a nemzetiségünkre, így az idelátogatóknak ajánlom figyelmükbe a Hungary feliratú pólókat. A hegy tetején elhelyezkedő szentélyben egy rendkívül impozáns körülbelül húsz méter magas ember szobrot állítottak, állítólag Indiában a legnagyobb egybefüggő kőből kifaragott emberábrázolás, egy szentet formáz, arra nem sikerült rájönnünk, hogy kicsodát, de arcberendezés alapján a Buddha ábrázolásokra hajaz, bár nem az volt. A szobornak külön kiszolgáló személyzete is volt, aki fogadta a felajánlásokat, egyesek pedig hiányos, illetve teljesen ruha nélkül járultak a szobor elé. Gyenge idegzetünk nem sokáig bírta a tizennyolc karikás játékokat, úgyhogy elindultunk lefelé, ami még viccesebbnek bizonyult, mint felfelé, a végén már gyakorlatilag minden lépcső után megálltunk pihegni, míg a helyi tehertaxik (nem annyira fitt idősödő hölgyek mozgatására lehetett igénybe venni) szánakozó mosolyok keretében süvítettek el mellettünk.
Túránk következő állomása egy rövid tízórai kitérő után Halebid volt, ami a hojszala birodalom központja volt a tizenegyedik század környékén, a hajdani városból egy nagy szentély maradt fent. A szentély előtt szokás szerint lerohantak minket, hogy vegyük meg a fél indiai műanyagipart, én nagyjából már immunis vagyok rájuk, de Orsiból még mindig ki tudnak sajtolni időnként egy kis extrát. Most kama szutrát is ránk akartak sózni, ez már valami sejtethetett a templom díszítéséről, de sok kétség nem maradt bennünk, amikor felfedeztük, hogy a szentély teljes hosszában egy sor díszítmény a kis hindik felvilágosításának van szentelve, végül is praktikus, nem kell bíbelődni a méhecskékkel. A templom egyébként rendkívül aprólékosan ki volt díszítve, nem csodálom, hogy száz évig szöszmötöltek rajta és ahelyett, hogy készen lett volna, odébbálltak. Természetesen azért időnként ki-ki rabolták a szentélyt, így nem minden maradt meg teljes épségben, itt-ott akad egy érthetetlenül felbukkanó láb, vagy felsőtest, de ez kedves bájt kölcsönöz a helynek. Orsi annyira el volt ragadtatva a helytől, hogy a húsz négyzetméteres templom minden zugát minimum ötször meg kellet nézni, alaposan megjáratva a sofőrünk és az én idegeimet, de ez legalább alkalmat adott minden fehérre éhes indiai önjelölt fényképésznek.
Kirándulásunk utolsó állomása Belur volt, a Halebidet elhagyó népcsoport következő állomása, így az ottani szentély erősen hasonlított a Halebidben fellelhetőhöz, azzal a különbséggel, hogy itt már visszatértek a hagyományos méhecskés módszerhez, nem is húzta sokáig ez a kultúra sem. A szentély itt talán kevésbé volt kidekorálva, azonban méreteiben talán grandiózusabbra sikeredett, és egyébként azóta is használatba van, a belsejében rendesen sürögtek-forogtak. A rendkívül megkapó és nem kevésbé giccses jóga felvételeket hasonló környezetekben szokták forgatni (tisztelet a kivételnek: a vízesésben pancsolósak), noszogattam is Orsit, hogy produkáljon valamit, de még egy csoffadt kis savasznát (rendkívül látványos relaxiáció fekvés) sem volt hajlandó virítani, így ezekkel a fényképekkel most kevesebbek vagyunk. Na sebaj, eddigre már úgyis kicsapta nálam a kultúra a biztosítékot, úgyhogy nem sokáig kellett győzködni, hogy induljunk haza.
A hazafele úton még megtudtuk, hogy a vonatsíneket lezáró sorompók is csak dísznek vannak Indiában, a nem túl nehéz kétkerekű járműveket, például a kisebb motorokat bedöntve kötelező átpréselni a sorompó alatt, hiszen nem maradhat akkora szégyenben az ember, hogy két percet áldoz az életéből a vonatra várva.
Szabi, 2009. szeptember 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése