Miután Orsi az előző bejegyzésben már némiképp érintett az általános mindennapjainkat, én most leírom, hogy miként néz ki egy napunk a nagy Mysorei valóságban, mivel az ittlétünk vége felé már nagyjából beállt a rendszer. Minden reggel pontban 5:00-kor megszólal a kerület privát ébresztő órája a müezzin, mivel az arab negyed egy utcával mögöttünk kezdődik rögtön egy helyi kis mecsettel, ami légvonalban körülbelül tíz méter lehet, esélyünk sincs nem felkelni az imahívásra. Néhány ismerős állítólag még utcákkal odébb is élvezi a szolgáltatást. Az órám egyébként 5:30-ra van beállítva, de ünnepnapnak számít, ha arra kelek és valami csoda folytán kihagyom a reggeli muszlim imát. Nos miután felébredtem próbálok magamhoz térni, ami általában a villanykapcsoló megtalálásával, a „jééé, megint van áram„ örömködéssel, majd a tető alapos vizsgálatával kezdődik. Amikor már tudatosult bennem, hogy valóban Indiában vagyok, akkor nekiindulok kicsit ténferegni az ólamban, ami általában teafőzésbe torkollik, majd némi anyagcsere és már hat óra is van, amikor ideje elindulni. Ilyenkor mindig optimistán bekukkantok Orsi ablakán, hátha velem tart, de általában csalódnom kell, a 8:00-ás órát prefereálja és ilyenkor még hangosakat horkant. Az oda fele vezető cirka ötszáz méteres utat legjobb esetben negyed óra alatt sikerül abszolválni, általában úgy nézek ki, mint a foghúzásra igyekvő általános iskolások. Mire odaérek, elkezd világosodni és a madarak már ezerrel ordítanak. Balu, a helyi házmester, aki maga is jógatanítvány, majd nemsokára jógaoktató, általában épp söpröget, amikor megérkezek, nagyjából első vagy második befutó szoktam lenni, így van elég időm szöszmötölni a matrac lerakással, némi melegítéssel, és természetesen az élet nagy kérdéseinek megoldásával. Jogosan merül fel a kérdés, hogy minek kelek ilyen korán, ha amúgy is látszólag csak elcseszem az időm. Valóban, néhányszor megpróbálkoztam a hatkor keléssel, majd sprint az órára és épphogy beesés a kezdésre, de ilyenkor mindig azon kaptam magam, hogy az óra felénél is bármikor el tudnék aludni, ha pedig minden klappolt volna, akkor már csak a wc mellett volt hely, hadd ne ecseteljem ez mivel járt. Szóval marad a szöszmötölés, így legalább nem kell „héé, tényleg Indiában vagy!” cetliket ragasztanom a matracom elejére. Az órára egyébként a tanár érkezik mindig utoljára, gondolom, előtte lenyomja otthon a saját gyakorlását. Kiugrik a papucsából, és már kezdjük is a fejenpörgést a matracon. Tokkal vonóval nagyjából fél kilencre végzünk, Orsika ilyenkor mindig fancsali pofával ücsörög a matracán a kínzásra várva, és ritkán dobja fel, amikor megpróbálom megnyugtatni, hogy én tíz perc múlva már enni fogok.
A jóga stúdiónkban nemrég újra megnyílt a kávézó, így mostanában hűtlenek lettünk a Mandalához, csak a netet lopom onnét. A kaja nagyon finom, a korább motor dílerünk rotyogtatja a reggelit, egy kicsi, pocakos jó kedélyű fazon, az egésznek egy kicsit üvegtigris fílingje van, Lali adott napi vérmérsékletétől függően 10-30 perc között elkészül a reggeli, ami zabkásától, gyümölcssalátán keresztül a tojás minden formájára (többnyire omlett) kiterjedhet, kizárólag nyugati kaja, reggel semmi indiait nem vesz be a gyomrom. Természetesen teljesen mindegy, hogy Lali épp mennyire van belassulva, mert mindig akad valaki, akivel a kávézóban lehet röfögni. Újabban Kai, az izraeli csávó szokott hozzám csatlakozni, egy kedvesen őrült fazon, először még a második nap találkoztunk vele, amikor kecót kerestünk és egy jóga kommuna nappalijának kövén heverészett 41 fokos lázzal, akkor Orsival gondolatban eltemettük, de azóta főnix madár módjára magához tért és napi három órára jár, mindent bevállal, ami a csövön kifér. Ennek az lett az eredménye, hogy már nyíltan hangoztatja: „I am sick of India”, úgyhogy jövő héten átruccan Thaiföldre, feszített a tempó!
A délelőtti táplálkozás és szocializáció általában akkor ér véget, amikor Kainak a következő órára kell loholnia, ilyenkor én is hazacaplatok és egy kicsit netezek, jobb napokon még egy kis párna nyalogatás is kijut. Orsi dél környékén szokott büszkén beállítani, hogy a mai órát is kibírta, majd utána kiette a készletéből a kávézót. Délután vagy kavarunk Mysoreban, időnként egy kis shoppingolás, attól függően, hogy az idegeim meddig bírják, vagy csak simán benevezünk a motorozás nevű társasjátékba. Mióta felépültünk, és az időjárás is kegyes hozzánk a strandolás is kiemelt programmá lépett elő, a korábban emlegetett szálloda uszodáját látogatjuk rendszeresen, nem utolsó sorban az éttermükben árult csokis sütijük miatt. Szóval a délutánok általában valami bokros teendővel eltelnek és este felé mindketten elkocogunk valami önként választott büntetés irányába. Nekem az esti órák általában sokkal fájdalmasabbak, mint a reggeliek, annak ellenére, hogy a tanár itt nem nagyon igazgat az összeállított gyakorlatsor olyan válogatott kis szadistaságokat tartalmaz, hogy a hatás garantált, még Ajay reggeli brutál igazgatásai sem tudják utolérni, kreatív fickó ez a Vinay. Orsinak pedig minden este valami meglepetést tartogat, eddig még nem nagyon volt két ugyanolyan órán, de erről majd ő beszámol.
Este nagyjából hét körül szoktunk visszaérni a szállásra és mivel a reggeli után már általában nem nagyon eszünk, ilyenkor nem szokott gond lenni az étvággyal. Valószínűleg az összes étkezési tanácsadónak égnek állna a haja, hogy este nyolckor zabáljuk magunkat tele, de kicsit nehéz az esti gyakorlással összeegyeztetni az étkezést, mivel előtte órákkal nem lehet enni. Egyébként mindenkit megnyugtathatok, még így is sikerült néhány kilót ledobni, bár ebben gondolom nem kevés szerepe volt a lázasan eltöltött napok intenzív kalória égetésének, Orsi is büszkén mutogatja, hogyan lötyög rajta a gatya.
Kaja után néha még sétálunk egyet az idillikus indiai környezetben: benzingőz, tehénszar, szúnyogok… de ennyi kell, még a végén túl jól aludnánk. Én a korai kelés miatt este tíz körül már használhatatlan vagyok, de már arra is volt példa, hogy nyolckor bedobtam a törölközőt. Tegnap például megint elmentünk moziba, az élménybeszámolót meghagyom Orsinak, mivel ő volt rákattanva, a lényeg, hogy fél tizenegykor lett vége, így a motoron folyamatosan tövig kellett húznom a gázt, hogy ébren tartson a sokkhatás, szerencsére megúsztuk, de mivel csak fél tizenkettő körül koppant a fejem a párnán, ma nem vagyok ott a szeren… úgyhogy ennyi elég is a mindennapjainkról. Amint látjátok a ritmus egy kicsit más, mint otthon, de ettől jó a dolog, bizonyos szempontból sokkal több inger ér minket, bizonyos szempontból sokkal kevesebb, és ez egy kiváló ködös zárómondat…
Szabi, 2009. szeptember 16.
Az inyencek kedvéért felraktam a szentélyeken lencsevégre kapott káma szutra vonalat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése